Szerintetek ez így nem furcsa?

Az a helyzet, hogy pszichológiát tanulok, én is, meg nem egy barátnőm is vagy gyerekpszichológus, vagy családterapeuta szeretne lenni. Most 22-24 évesek vagyunk és sosem volt párkapcsolatunk.

Én félek attól, hogy nem fogok egyhamar megváltozni, mondjuk amire végzünk az egyetemmel, szakképzéssel, majd' 30 évesek leszünk. Addigra remélhetőleg lesz párkapcsolati tapasztalatunk is. Enélkül családdal foglalkozni nagyon nem tűnik hitelesnek.

Nyilván mindenki jött egy saját családból, de más az, ha a saját édesanyánkkal van a gond, és más az, ha a párunkkal, férjünkkel, gyerekkel.

Vannak, akik szerint a magyar rendszer rossz, hogy huszonéves pszichológusok nem nagyon lehetnek, mert addig nem is végzünk, de szerintem meg reális abból a szempontból, hogy kell ehhez egyfajta érettség és élettapasztalat, ami huszonévesen aligha van még meg. Pl: a párkapcsolati tapasztalat is ilyen.

Mondjuk az már egy jó dolog, hogy én tudom, miért nincs senkim, miért nem merek most belevágni stb. Nem vagyok elégedett magammal, mondjuk talán sosem leszek, de valahogy azt érzem így nem kellene belevágnom, mert jobban félek attól, hogy én okozok csalódást, minthogy nekem okozzanak. Nem akarok bántani senkit pusztán amiatt, mert most egyfajta önző korszakot élek. Mintha senkit se akarnék közel engedni magamhoz. Nem csak fiúkat, lány barátokat sem. Mondjuk ez mostanában változik, kiléptem az antiszociális énemből, elkezdtem dolgozni és most egy kicsit azt érzem szociálisabb vagyok. Párt találni ettől még más tészta.

22/L