Gondolkoztatok már olyanon, hogy milyen jó lenne, ha valaki "rátok találna" és vele új életet kezdhetnél?

Én kb ugyanez vagyok...csak 19 éves (F).

Fogalmam sincs, hogy mi lehet a kiút, a mentőkötél. Társas lények vagyunk, egy férfinak nőre van szüksége, egy nőnek férfira..

Hát igen, de valamiért az ilyeneknek mint mi, nem adatik még párkapcsolat sem.

Megpróbáltam már sok mindent...kipróbáltam már sportokat, zenével is foglalkoztam, de nem eresztettem gyökeret sehol. Ugye barátok nélkül nem teljes az élet.

Az elmúlt időkben kicsit piálgattam :/

Eljártam egyedül kocsmázni...de az sem jó.

Mi lehet a megoldás?

Én arra törekszem, amiket kitűztem célokat. Talán találok egy kis boldogságot...

Lehet kutyát sem érdekli, de leírtam :D

Próbáltam arra törekedni, hogy pozitívan fogalmaztam meg. És nem azért írtam mert okoskodni akarok, vagy sajnáltatni magam..

Kérdésedre válaszolva: Inkább helyeken és közösségeken. Helyeknél általában csendes, magányos vidékekre gondolok, messze a nyüzsgéstől, kicsi községben esetleg önfenntartó gazdaságban, hogy ha már dolgozok az tényleg a megélhetésemet szolgálja.

Közösségeknél olyanokra szoktam gondolni, mint a tv-ben lévő sorozatoknál vagy meséknél (régi Cartoon Network-ös pl. Ed, Edd és Edy), egy szoros baráti társaságra, esetleg vmi szekta szerűségre, ahol mindenki egyenlő (mint egyes játékoknál).

Ezek a gondolatok néha átmennek fantáziába és akkor szoktam olyanra gondolni, hogy milyen jó lenne, ha lennének természetfeletti lények és ott lelnék életre szóló társra (Eragon, Sárkányszív)

De visszatérve a hétköznapokhoz, annak örülnék a legjobban, hogy nem lenne ilyen nagy a társadalmi nyomás, mert ez miatt egyszerűen nem tudom maintainelni (bocsi a hunglish miatt, de nem találtam rá a megfelelő szót rá) a jelenlegi kapcsolataimat és ez egyre csak rosszabb. Az emberi kapcsolatnak most kéne élje a fénykorát, hisz nincs szinte semmi akadály a fenntartásához, adott hozzá a technika- de pont ez viszi a vesztéhez is. A társadalmi lét miatt rákényszerűl az ember, hogy virtuálisan élje meg a kapcsolatait, de ez miatt megsínyli a valódi. Ennyi depressziós ember tuti, hogy nem volt 1-2 századdal ezelőtt, ha arányosan is néznénk a populációt. Pedig akkor gondolom, hogy jobb indokuk lett volna rá.

A többi problémádra: megkéne valahogy bírkozz a megfelelési kényszereddel, és elsajátítani a "lesz@rom" művészetét, persze ezt kordában tartani is kell tudni, és nem kell teljesen átszellemülni erre a filozófiai nézetre. Ha a valaki alatt egy párt értesz, akkor azért Te is tudsz tenni valamennyit. Ha nem jön össze, legalább a "megpróbáltad" tudat ott lesz.

Ja és ahogy olvasom, néha jó lenne ha szimplán spontán lennél :) hadd, hogy csak történjenek az események és csak legyél a szemlélője. Ne görcsölj rá a dolgokra.

Hasonló problémám van, de én nem akarok jelenleg megfelelni senkinek.

Jelenleg csak létezem, elvagyok, nem vágyok semmire és nem érdekel túl sok minden, azt se bánnám ha hajléktalannak kéne állnom, de mivel az sem zavar, hogy szar a munkahelyem, ezért elvagyok ott.

És ez csak azért van, mert egyedül értéktelennek, félnek, azaz semminek érzem magam. Akármikor eddig volt mellettem egy motiváló alak (családtag, exbarátnő, régi barát), olyan dolgokat képes volt kihozni belőlem, hogy azon még én is meglepődtem.

Jelenleg fejben megszületett egy rakat festmény, történet, rajz, zene, de semmi késztetésem nincs rá, hogy ezeket megalkossam elmén kívül is, mert kinek tenném? Én tudok róluk, a többi ember annyira nem érdekel, maximum a "másik felemnek" akarnám megmutatni milyen kreatív tudok lenni, de ő meg valahol máshol van és még csak nem is tud a létezésemről, meg én sem az övéről. Talán ő is ugyanilyen helyzetben van, talán őt is csak én érdekelném ha tudna rólam. Talán egymást vennénk rá, hogy az egész napos punnyadás és felesleges idővesztegetés helyett csináljunk valamit együtt, alkossuk meg a saját világunkat, sportoljunk, fussunk, gördeszkázzunk, írjunk zenét vagy fessünk együtt... és talán ez az álomvilág hazugság. De egy dolog biztos, hogy az én hibám, hogy még nincs velem, mert én vagyok az, aki nem keresi, akit nem érdekel, hogy talán elsétál mellettem az utcán, de még csak oda sem figyelek, mert a fülhallgatóból szóló zene és a céltalan bámészkodás elvonja róla a figyelmem... én vagyok az, aki igényli, hogy ő keressen és találjon meg, én vagyok az, aki szürreális módon elvárja, hogy ez az egyenlőre vadidegen személy jöjjön oda, írjon rám vagy küldjön egy telepatikus üzenetet, hogy "szia te barom, én vagyok a lelkitársad, bocsi, hogy eddig megvárakoztattalak.". De talán ennek így kell lennie, talán léteznie kell céltalanul bolyongó lelkeknek, akiknek sorsuk, hogy elveszettek maradjanak az idők végezetéig.

19/F

A fő kérdésre válaszolva, igen, gyakran gondoltam erre. Azt hittem ez az érzés mindenkiben ott van, de mostanában már nem is tudom mit gondoljak erről. Hogy talán tényleg egyfajta depressziós állapot miatt lehet, vagy talán néhány ember egyszerűen csak ilyen típus, hogy minden megérinti és mindenhol végtelenül egyedül van a világban, mindegy milyen jó helyen van éppen. Elég részletesen leírtad azt, amilyennek én is látom magamat.

Már gyerekkoromban is volt egy nagyon furcsa álmom, hogy egy másik világból átjött egy full más nő mint az anyám, és azt magyarázta nekem, hogy ő az igazi anyukám. Attól volt furcsa, hogy tudtam hogy igaza van, mert éreztem hogy nem ide tartozok. És erről nem mások vagy én tehetek, csak valamiért így van.

Többnyire szép és kiegyensúlyozott életet élek, éppen ezért magam előtt is szégyellem kimondani, hogy ennek ellenére boldogtalan vagyok. Pedig vannak céljaim, sikereim. Nem minden tökéletes vagy egyszerű, de illene elégedettnek lennem.

Arra jutottam, hogy meg kell találnom nem egy célt, hanem egy feladatot, ami független a saját céljaimtól. Amit csak azért teszek, hogy bármi ami bennem van, ha nem is tudom mire jó, de hasznosuljon valamilyen formában. Talán az ilyen embereknek az a megoldás, ha feladják önmagukat.

Nem tudom. Voltak olyan írók, akiknek néhány mondatában hasonló gondolatok voltak, úgyhogy szerintem ez nem mai kórkép. Nem valami bíztató, de úgy tűnik eddig senki nem fejtette meg, mi lehet az oka ennek az érzésnek. Mondjuk meg lehet tanulni együtt élni vele... vagy meg kell tanulni. Valaki majd egyszer biztosan gyárt rá ellenszert. Remélem ánizsos ízű lesz!