Nagyon magányos vagyok, senki nem szeret. Pedig sokszor jól esne beszélni valakivel. De mindenki utál. Mit csináljak?

Miért nincsennek barátaid?dolgozol vagy iskolába jársz?

Nem vagy túl negatív ember? Én sokáig pátyolgattam negatív emberek lelket,úgy hogy az én életem se volt egy mese,de mikor minden összedőlt körülöttem akkor is mások "kisebb" gondjait hallgattam. Na ezt meguntam a negatív embereket,nehéz amúgy is talpon maradni nem meg hogy ha húznak minden oldalról ... lehet te is ilyen ember vagy? És ezért kerülnek

Tudom milyen magányosnak lenni.

Mikor vágysz a társaságra vágysz arra, hogy téged is szeressenek. Mint ahogy másokat is.

És akkor ilyenkor jönnek azok a kommentek, hogy mennj el egy tanfolyamra,sportolni, és ott találsz hasonló érdeklődésű embereket. Így ismerkedhetsz.

De mi van akkor ha az embernek nincsen ilyesmire pénze? Mi van ha pénzét nem költheti úgy mindenre, bevan oszva.

Annyi magányos nő illetve férfi van a gyakorin.

Nem is tudom, hogy miért nem ismerkednek.

Főleg ha közel laknak egymáshoz találkozzanak.

Egy magányos túl átlagos 18 éves fiú.

Na én most pont ezért jöttem fel a gyakorira, és látom hogy kitett valaki egy ilyen kérdést. Ugyanez van velem is. Gyerekként, tizenévesen még volt rengeteg barátom, de ahogy kikerültem az "életbe" nem tudtam érvényesülni. Egyszerűen bármilyen közegbe bekerülök, én leszek az utolsó ember akivel barátságot kötnének. Új munkahely, tanfolyam, egy utazás alkalmával, akárhol. Vagyok magamnak, próbálok beszélgetni, nyitni az emberek felé, de egyből felállítanak egy falat. Nincs mosoly, jófejkedés, lazulás, csak a komoly ábrázat. Én meg nem értem miért van ez, mert másokkal meg önfeledten dumálgatnak, röhögcsélnek. Aztán a sok ilyen tapasztalat még inkább befordulóssá tett. Nemrég voltam egy nagyobb utazáson. Mindenütt azt láttam, hogy különböző nemzetek csettintésre barátkoznak, nevetgélnek. Próbáltam ilyen lenni, nem ment, valahogy nem álltak úgy hozzám. Vagy csak nem tudtam olyan témát felhozni? Idegenekről volt szó, soha a büdös életbe nem láttam volna őket. Az utazásom is csak a magányról szólt. Valahogy azt érzem magamon, hogy mocskosul negatív vagyok. Nem a mondandóm, a hozzáállásom, hanem a kisugárzásom. Mosolyom is olyan zavart, nem szép. Nem a fogam végett, vagy mert olyan csúnya lennék, hanem szimplán nem áll jó. Nagyon szeretnék az a állandó mosolygós, nevetgélős, pozitív kisugárzást árasztó személy lenni, aki már az első pillanatra szimpatikus tud lenni. De szerintem soha nem leszek. Ez nem így működik, hogy oké pozitív leszek és mosolygok. Lehet attól is függ ez, milyen családból jött az ember. Nekem anyám, apám is rendkívül savanyú, és így kívülről nézve őket borzasztóan boldogtalan életet élnek. Én meg ezt át vettem tőlük.

Megértelek, totál, én most jelenleg fulladozok, mert még neten sincs kivel beszélgessek, nem még élőben. Drogosokat már én is totál megértem, csak ők gyengék, én meg nem. Nem iszok, nem dohányzom, semmilyen káros szenvedélyt nem élek. Az én agyam is totál ködös, és a legrosszabb, hogy fogalmam sincs hogyan lépjek ki ebből. Pedig nagyon szeretnék kilépni ebből a fajta életből. Amúgy szerintem a kérdésedre a választ te is tudod, ki kell mozdulni és emberekkel ismerkedni. Csak hát jelenleg azt a korszakot éljük(szerintem) hogy nagyon nehéz megtenni, illetve már egy freaknek gondolják azt az embert aki ismerkedni próbál az utcán vagy akárhol. De lehet csak bebeszélem magamnak.

A magányt érzőknek:

[link]