Éreztétek már Ti is úgy, hogy elfogytak az energiatartalékaitok, belefáradtatok mindenbe, az egész életbe?

Volt ilyen. A munkámban. Mikor belefektettem rengeteg energiát, figyelmet, persze szeretettem az egészet csinálni. Aztán visszafelé azt kaptam, hogy a hibáimat emelték ki. Akkor elgondolkoztam, hogy miért is csinálom az egészet?

Aztán rájöttem, hogy tök mindegy mit gondolnak rólam, az a lényeg, hogy én miben hiszek.

Nekem bizonyos időközönként. Nekem már az is tud adni egy löketet, ha véletlenül összefutok valakivel, és elbeszélgetek vele. Amúgy meg álmodozok....egyszer csak megismerkedek egy olyan lánnyal, és az a bizonyos álom valóra válna.

Lenne miért felkelnem reggel, ha eszembe jutna, egyből az első gondolatom Ő lenne...de egyébként amikor mélyponton vagyok, folyton megfordul bennem hogy minek is élek én?? Minek vagyok?? Olyankor elhagy az összes életerőm, meg a fizikai erőm is.

Régen sokszor volt ilyen. Azóta megtanultam tenni magamért, megismerni magam. Azaz felismerem, ha valami nincs rendben, és tudom is, hogy mi segítene. 🙂

Teljes kilátástalanságba csak akkor kerülök, ha olyan dologra van szükségem, amit nem tudok teljesíteni a betegségem miatt 🤔

De persze attól még sok más dologra is vágyom, amikben már jó vagyok 🙂

Szia !

Igen, kb három éve nem tudok pozitív dolgot mondani az életemből. Nyilván örülök, ha rám mosolyog valaki, vagy süt a nap... de ez meg nem tesz annyira boldoggá, hogy elvezzem a napokat.

A párkapcsolati statuszom említésre se méltó ( eddig se volt túl jó, de a napokban megtudtam miért, hideg zuhany volt) . A munkám bár értelmet látom, nem élvezem egy ideje, de szerződés köt és nem tudok kilépni veszteség nélkül. A családom nem törődik velem, rossz a viszonyunk kiskorom óta. Barátokra nem volt idom a munka miatt, ezért össze-vissza 2 maradt. Ebből egyik messze van tőlem, évi egyszer tudunk találkozni. A másik meg elég problémás, próbálom támogatni de vak vezet világtalant. Az elmúlt években csak a feladataimra koncentraltam, nem szorakoztam, kiegtem. Nem

Erzek semmit, így csak telnek a napok. Úgy érzem 22 évesen nem így kellene fel fognom a világot. Jelenleg töprengek, hogy kerüljek ki ebből, de már elfáradtam.

Én is mostanság ilyesmit érzek. Depressziós vagyok, az egész biztos. De kis dolgoknak / pl. egy jó film, jó elbeszélgetés egy idegennel, anyámtól ajándékba kapott ruha, stb. / azért még tudok örülni. Ez még megmaradt. De a fiatalkori bezsongós, pillangókergetős örömöket már nem érzem, évek óta.

Párkapcsolatom nincs, a munkahelyem nem az igazi, a testvérem évek óta le*arja a fejem / szüleinkét is /, otthon se jó annyira, mert anyám se könnyű eset, bár, szeretem, meg van pár barátom.

Tegnap olyan migrénes rohamra ébredtem, hogy ihaj...dögrováson voltam egész nap. Egy barátnőm szerint a szervezetem jelzett, hogy elég volt, ne hajtsam magam, és ne stresszeljek már.

Most mennék végre szabira, és még sok van, remélem megkapom őket. Megpróbálom összeszedni magam. Nyaralásra készülök, talán feltöltődök.