Bevallottam az anyukámnak, hogy hogyan is éreztem magamat ezalatt a 10 év alatt. Normális a viselkedése?

Az írásodból azt érzem, hogy a sérelmeid egy részét nem ő okozta...(hanem az egyedüllét, és az iskolai kiközösítés stb.) Az általános iskolai kiközösítéseknél a szülők sajnos korlátozottan tudnak segíteni (azért tudom mert engem is durván kiközösítettek, és anyuék hiába próbáltak segíteni/megvédeni sokkal jobb nem lett. Magamnak kellett megtalálnom a megoldást, én azt választottam, hogy inkább mindenféle művészeti foglalkozásra eljártam, csak h ne legyen alkalom h belém kössenek megverjenek...később pedig ahogy az ember felnő meg kell tanulnia kezelni ezeket a lelki sebeket. Nem hordozhatja egy életen át és pláne nem okolhat ezért olyat aki nem ártott neki.)

Amikor így kifakadtál egyrészt azt érezhette, hogy ő mennyi mindent megtett és te "hálátlan" vagy (nyilván azért ha etetett itatott, felnevelt akkor nem mondhatod h "semmit" nem tett. Még ha érzelmileg nem is úgy támogatott, ahogy te elvártad vagy jó lett volna) másrészt nem érthette/ nem érezte jogosnak honnan ez a sok indulat az irányába...

Plusz ez az "öngyilkos gondolataim vannak" beszólás olyan dolog, hogy ha eddig ezzel a dologgal (boldogtalanságoddal) nem találkozott esetleg érzelmi "zsarolásnak vehette, arra meg a legtöbben szélsőségesen reagálnak.

Nem védeni akarom, de szerintem érdemes lenne egy higgadtabb beszélgetésben átgondolnod neked is, hogy "jogos e" az a sok rossz amit neki mondtál, vagy csak az érzelmeid ragadtak el....

Valahol normális igen, mert tudja hogy csak a levegőbe beszélsz, akinek fáj az élet és nagyon kivan tőle az nem a családnak fog panaszkodni, többek között ha rászánnád magad és bemennél egy rehabra akkor hallanál olyan élet történeteket heroin vagy alkohol függőktől akik már fiatalon utcára kerültek.

A kérdésed valahol aktuális mert találtam egy Budapesten készült drogfüggőkről szóló kis filmet, abba mondta is a srác hogy hiába járt egyetemre, amikor veszekedésre ment haza, és már egészen fiatalon sem bízott a szülőkben. Elment otthonról inkább, tartja az anyjával a kapcsolatot, de nem költözik már haza az utcáról.

Neked nyilván elég lenne aki foglalkozzon veled sokat, és rendbe jönnél, akinél ez nem segít ott berántják a drogok, vagy alkohol és szépen lezüllik személyiségtől függetlenül.

Huha! A helyzeted hasonlít az enyémre. 21 évesen én is életképtelenebbnek érzem magam, mint eddig bármikor. Sokat negatívumot és feldolgozatlant tartok magamban én is, bar úgy érzem, a te terhed nagyobb e téren.

Viszont én még nem jutottam el addig a pontig, hogy megnyíljak a szüleimnek. Pontosan ettől tartok, hogy így reagálnának mint amit írtál, főleg anyum.

Nálam is lassan tíz év lelki törmeléke kezd a felszínre kerülni, talán most vagyok elég érett rá, hogy feldolgozzam.

Szóval mindenesetre ha nem is teljesen, de átérzem a helyzetet. Nem könnyű. Barátaim nekem sincsenek, vagy csak én nem merem annak tekinteni őket. Egyedül meg nagyon nehéz.

Írok privátot, ha másra nem is, legalább meghallgatni tudlak meg képességeimhez mérten segíteni. Ha gondolod. :)

Amúgy ha engem kérdezel, lehet ezeket a felgyűlt sérelmeidet nem anyukáddal kéne megosztanod...nem azért mert nem bízol benne hanem mert.

1. Nyilván szeret és ha a fájdalmadról hall akkor az neki is rosszul esik, esetleg bűntudata is lehet, és ettől pl frusztrált lehet, már nem tud úgy megérteni. pl elbagatelizálja a gondolataid, mert azt szeretné hallani, hogy "jól" vagy. (lehet ezért legyintett az öngyilkosságos gondolatodra)

2. Nyilván elfogult az irányodba, így tanácsot sem biztos, hogy tud adni.

Szerintem lehet érdemesebb inkább egy kívülállót megkeresni (nem feltétlen pszichológus, de pl. egyetemeken van ingyenes mentálhigéniás segítő, vagy ma már rengeteg életmód tanácsadó van...) általában ők objektívebben látják a dolgokat, mivel nincsenek érzelmileg belevonódva olyan dolgokat is észrevesznek amiket te esetleg nem.