A szociális szorongás (? ) nagyon magányossá tett. Van még visszaút, vagy az őrületbe tartó vonaton már elhagytam a "point of no return" szélmalmot?

Nem tudom hogyan kezdjek bele, ez is egy problémám egy ideje, hogy semmi magabiztosságot nem érzem mikor írásban kell fogalmazni, holott régebben nagyon jól ment, még novellákat/szatírákat is írtam, másokkal levelezni pedig nagyon szerettem. (Most viszont úgy érzem tele van hibákkal és nem érzem azt a kellemes érzést mögötte).

No, de nézzük csak... Mindig is voltak velem bajok, zárkózottabb vagyok mint az átlag és sosem ment a spontán viselkedés, emiatt úgy igazán barátaim sosem voltak, csak haverok akikkel úgy elvoltam, megnevetettem őket, kedveltük egymást. De hazafelé pl. jobban szerettem egyedül sétálni, gondolkodni, fantáziálgatni (fantáziavilágban éltem/élek, de ez más tészta). Középiskolábanvolt a legjobb a népszerűségem, de ott is addig tartott csak amíg a suli, kb. csak felszínes dolgokat tudok másokról, ők pedig rólam semmit, csak amit nagyon akartam, hogy tudjanak.

Magány igen. Az utolsó mélyebb beszélgetésem élőben 2015 nyarán volt, neten 2016 júliusában, és a kapcsolataim elhalásai szépen-lassan-de-kitartóan történtek meg. Utolsó szakításom utáni időkben még voltak egész épkézláb levelezéseim, pár régi haver élőben, de nem voltam képes megtartani őket. Egyre inkább széthullottam, csokoládéfüggő lettem (heti több kg lement), végül olyan állásom lett ahol sok emberrel kerülök kapcsolatba, kezdetben nem volt rossz, de érzem, hogy ez se tart soká, egyetlen reményem az itthonról végzett munkámba fektetett erő, ami még mindig egy távoli, de egyre inkább elérhető cél. De akkor még ennyi kapcsolatom se lesz, mint most. Kollégáimmal távoli haverságban vagyok (kivéve akiknek a jelenlétzében nem tudok megszólalni, komoly probléma), de sosem fognak kedvelni és emiatt én sem őket, pláne hogy egyre egocentrikusabb vagyok, a magam problémáival foglalkozom.

Pár hónappal ezelőtt költöztem el otthonról,, azóta a rokoni kapcsolataim is a nullával egyenlőek. Néha dumálunk, meglátogatom anyám meg nagymamát, de így ennyi, a napjaim egyformák, az a tipikus stabil semmi. Felkelek, főzés, gépzezés, ebéd, munka, gépezés, sorozatozás, alvás. Átlag kétnaponta sport, néha egy kis hobbi rendszerezgetés meg numizmatika, de egyre kevésbé.

Az egész életem egyre értelmetlenebbnek hat, minden csak úgy van, és egyre inkább érzem azt, hogy baj lesz. Bipoláris vagyok, az énem egyik része a "nem kell nekünk senki" állásponton van, a másik szolgalelkű, de csak maszkból, ez sem valódi. Hiányoznak bizonyos emberi dolgok, de ahogy látom nem elérhetőek. Félek másoktól, nincsenek témáim, elhalt a régi humorom, nincs személyiségem sem. Igazából készülök az elmúlásra, az utóbbi időben (igaz sportolok is), de fogyok, nem eszem már annyit, mindennek egyforma kezd lenni az íze, libidóm szintén nulla, még a szex kicsit hiányzik, de a maszturbálás már nem okoz örömet. Eltűnik az öröm mindenből. Az álmaim tartanak fent az örömszint felett, meg mikor olyan érmét sikerül szerezni amire régen vágytam. Álamim imádom, imádok aludni, habár az elalvás sokszor nem megy fényesen, mázli hogy állandó délután a rendes munka, az itthoni meg bármikor végezhető. Sokszor vannak rémálmaim is (a jó álmokban beszélgetek valakivel, szeretkezek, repülök stb.), de van amikor végignézek ahogy leégetik valaki fejét... Honnan jön ilyesmi a fejembe?

Nem tudom hogyan tovább a teljes becsavarodás előtt, társaságba nem tudok járni (ha ki is megyek pl. a helyi városi napokra, csak végigmegyek, talán vásárolok valamit, megnézem az előadókat, aztán haza, de nem tudok beszélgetni, ha mégis akkor alibizek, túlélésre játszok, tudatalatt maszkot vesek fel és kihívásnak érzem, de sosem találok igazán örömöt benne, csak annyit, hogy sikerült, de hamar vége szakad, maradok a bogaras őrült, olyasdféle mint a Simpson családban Moe karaktere.

Sok dologról írhatnék még, de ezt se fogja elolvasni senki. Nem is tudom minek írtam, talán csak beszélgetni akartam. Na igen, sokáig ez volt a bajom, hogyha megkédeztek képes voltam sokat pofázni, sokszor úgy is, hogy már rég leszartak.

Úgy érzem magam, mint valami béna kitalált karakter. Adas a Bolond egy napjából, Jon Arbuckle, Mr.Bean, Moe, Stewart (Stuart?) a Big Bang Theory-ból, meg a többi ilyen örök magányos...

Bocsánat az időrablásért és a rossz fogalmazásért, higgyétek(?) el, régebben jól ment, de akkor még a szakadék szélén voltam, nem a szakadékBAN.