Veletek is volt olyan, hogy úgy éreztétek összedől minden körülöttetek? Nem sajnáltatni szeretném magam

Veletek is volt olyan, hogy úgy éreztétek összedől minden körülöttetek?

Nem sajnáltatni szeretném magam, nem olyan ember vagyok, inkább elfojtom a dolgokat, lehet éppen ez a baj.

Most úgy érzem eljutottam arra a pontra, hogy tényleg nem tudom mit kezdjek, nem szeretnék depresszióba esni, legalább kiírom magamból.

Sajnos olyan gyerekkorom volt amit nem kívánok senkinek, legyen annyi röviden, hogy apám érzelmileg jobban kötődik az alkoholhoz (pálinka) mint a családjához.

Azóta kicsit változtak a dolgok (válás, költözés) apámmal nem igazán tartom a kapcsolatot azóta sem.

20 évesen nem tartok sehol az életben,van egy szakmám amit szinte gyűlölök, biztos nem tudnék benne dolgozni, jelenleg esti tagozaton érettségizek, hogy utána mit csináljak azt még nem tudom.

Hiába vannak ismerősök rám se... már évek óta, barátnő régebben lehetett volna, de rosz volt az időzítés. A lényeg, hogy amikor kezdeményeztem, és lehetett is volna valami akkor omlott össze "először" minden, suliban bukás, válás stb.

Nem igazán beszéltem neki ezekről a dolgokról, lehet hogy szégyeltem, már nem tudom.

A régebben megismert barátok,ismerősök "eltűntek" addig kellettem nekik ameddig.

A "legjobb" barátom is, akkor legalábbis azt hittem.

Régebben napi szinten beszélgettünk, kb 5 éve évente egyszer beszélünk egy keveset.

Nem szeretek vele beszélni sem mert eléggé beképzelt lett sajnos.

Azóta lett egy "új legjobb barátom" akivel szintén mindennapos lett a beszélgetés, együtt játszottunk rengeteget (kockultunk mert igen kocka vagyok, de inkább kocka mint alkoholista)

Most nála is azt érzem mint a "másik legjobb barátomnál" hogy nem lesz ennek jó vége, legalábbis számomra.

Mostanában csak úgy eltűnik huzamosabb ideig, amivel nem is lenne baj mivel semmi közöm hozzá, csak annyit se mond hogy nem leszek elérhető mert dolgom van például.

Ha ír is, vagy beszélünk akkor is érezni, a beképzeltséget, bunkóságot rajta.

Elmondja nekem a magáét, hogy mi történt vele, jajj de jó. Persze azért kicsit elnagyolja a dolgokat, a fele igaz lehet talán.

Olyan mintha direkt csinálná, hogy rosszul érezzem magam, vagy irigykedjek, nem is tudom.

Ma azzal hencegett, hogy lehet összejön egy lánnyal ezt meg azt csináltak satöbbi.

Ez valahogy annyira lehangolt,elkeserített, hogy most tartok ott, hogy ide írok mint sokan mások, igazából nem is tudom miért.

És nem azért hangolt le mert irigykednék, hogy neki összejönnek a dolgok, nem, csak az hogy hirtelen eltűnik, rám se ..., ha igen akkor bunkó módon. Elég volt ebből.

Kicsit olyan mintha az idő megismételné önmagát.

És mivel egyszerűen nem tudok mit csinálni, itthon ülök a négy fal között.

Most mondanák azt, hogy mozdulj ki stb. Addig jó, de nincs kivel (egyedül nagyon rossz) és nincs hova.

Nem voltam én mindig ilyen, régebben elég sokat mozdultam ki én is, horgászni, túrázni, lanozni stb, de már vagy 5 éve annyit mozdulok ki, hogy ha suliba megyek vagy boltba, meg ilyenek.

Itthon gépezek, filmezek, gondozom az akváriumomat, ennyiből áll az életem. Azon is elgondolkodtam, hogy elkezdenék könyvet írni, de nemtudom, hogy belekezdjek e. Az a legrosszabb érzés, hogy senkit sem érdekel egy kicsit sem, hogy élek e még egyáltalán... (Öngyilkosságon nem gondolkozok mert az nagyon rossz döntés, gondolkoztam rajta gyerekfejjel eleget).

És tényleg nem tudom hogy mi legyen, nagyon régen sírtam férfi létemre, utoljára amikor elváltak a szüleim 4-5 éve, de most a sírás határán vagyok mert teljesen magányosnak érzem magam.

Nektek volt hasonló lelki mélypontotok, depresszióhoz közeli állapot?

Hogy másztatok ki ebből a lelki gödörből?

Köszönöm szépen annak aki végigolvasta, mégegyszer mondom ez nem önsajnáltatás akart lenni, csak valahogy kibukott belőlem, elnézést kérek ha kissé hosszú lett.

Ha esetleg más is hasonló helyzetben van szívesen "meghallgatom" elolvasom amit ír.