Milyen egyedül lakni?

Én most vagyok erős depressziós... Amikor egyedül éltem, még dolgozni is tudtam, és olyan mértékű kiegyensúlyozottságot, mint akkor, azóta se éreztem soha... Na ennyit erről... Nem mindenki egyforma...

51-es.....most párkapcsolatban élsz, és ebben a helyzetben Vagy erős depressziós? A depressziód oksági összefüggésben lehet-e a párkapcsolatoddal, s ha igen, akkor konkrétan ezzel a mostani kapcsolatoddal, annak a milyenségével függhet-e össze, vagy általában a párkapcsolatokkal, a valakivel/bárkivel való együttéléssel?

Általában is... meg ezzel a mostani kapcsolattal is vannak problémák... ő szereti ha bent vannak a macskák, nem zavarja, hogy rongálnak, én meg már úgy érzem totál bedilizek már ettől... állandóan azon stresszelek már, hogy mit fog összepisilni (SEMMIVEL sem jön ki a szag, az adott dolgot lehet is dobni a kukába, és újra cuccokra meg nincs egy fillérünk se, na meg azt is tönkretennék úgy is, de őt meg nem is érdekli az, ha valamijét tönkreteszi a macska... ő csak azt látja bennük, hogy jaj de cuki, én meg egy kártevőt látok bennük...), vagy épp mit fog leverni és összetörni a macska... már elegem van... gondolom szívtelennek tart, hát ez van...

'53' asnak ('52'vok). Én már eleve se laknék együtt olyan hölggyel (ffi 64) aki macskát v. kutyát tart/tartana a közös lakásban. Amíg házasságban éltem (pláne panelben) szenvedtem én is nagyon sokat ilyentől (kiskutyuska). Napi szinten a veszekedés forrása volt. Volt minden, amit leírtál...egy az egyben. Végül is nem a kutya miatt váltam el - más kérdés, ha azt írom, hogy előre azért nem vitte az ügyünket - akkor finoman fogalmaztam. Évekig 'rágta a fülem' a volt nejem, hogy a lányunk miatt hadd legyen egy kiskutya (mert a gyerek olyaféle befelé forduló volt)...hogy majd a kutyával való teendők, meg úgy általában ajelenléte jó hatással lesz a gyerekre. Évek múltával egyszer egy gyenge pillanatomban rábólintottam. Ezerszer megbántam. Örült a gyerek a kutyának (a dögönyözés szintjén)...de nem törődött ilyesmivel, hogy pl. adjon neki enni, vagy levigye wc-zni. Én viszont elszenvedtem minden olyat, amit Te fentebb leírtál. Megőrültem az "egy lakásban kutyával" összes velejárójától. Minden, amit leírtál. (ez csak egy mellékszál: nő Vagy, v. ffi...korod(?)...a lényeg szempontjából tényleg nincs jelentősége az utóbbi kérdéseimnek, csal, hogy jobban el tudjam képzelni, ki van a 'vonal másik végén'

53-as vagyok, 30 körüli nő.

Nem tudom, mit is javasolnék....azt minden esetre gondolom, hogy hosszabb távon ezt így nem lenne ésszerű (sőt, megengedhető) hogy ez így folytatódjon. Például én kifejezetten 'bírom' a makkákat...sokkal jobban, mint a kutyákat. Sőt, pontosítanék: a macskákat NAGYON csipázom....de a lakásomba be nem engednék 'még' macskát se (az Általad fentebb leírtak miatt). Nekem, magamnak állatomnem is lenne. Most családi házban lakom egyedül (dolgozom rajta, hogy az esti létszámellenőrzésnél ne csak én legyek egyedül...majd alakul). A szomszéd macskái átjönnek az udvaromba....többet vannak nálam, mint otthon. Nagyon bírom őket. Általában is kedvelem az állatokat (zsigerből). De, LAKÁSBAN NEM!! Az nem túl bíztató, hogy a párodat csak ilyen szinten érdekli (vagyis nagyjából semennyire), hogy Neked az ő macskázása mekkora megpróbáltatást jelent. Ezt egy fontos mondatnak tartom, amit most leírtam...nem (is) akarom továbbragozni, de lécci, ezen gondolkodj el. Még fiatal Vagy...nemtom, gyerkőc van-e (ha nincs, könnyebb lenne a megoldás). Azt se tudom, mennyire ('szereted'), ragaszkodsz a párodhoz, de akit napi szinten 'kerget' a párja a bedilizés határára, annak tényleg érdemes lenne átértékelnie a párkapcsolatát. Drukkolok Neked.

52, 54, 56 vagyok (bocs' az 56-os hozzászólásomban nem azonosítottam be magam, de talán gondoltad...). Elfelejtettem azt az alaptényezőt, hogy hajlamos Vagy depresszióra. Bár - nem vagyok pszichológus (igaz, volt ilyen vizsgám is), de szerintem ez a mostani kapcsolatod hosszabb távon a depressziós hajlamot sem csökkenteni fogja, hanem tesz mellé még egyéb (újabb) lelki- (és esetleg nem csak lelki) terheket is. Próbálj 'mélyen' elbeszélgetni a pároddal, az után próbáld meg kiértékelni a helyzetet, és annak megfelelően tervezni a továbbiakat.Üdv. T.F.

Igen, folyamatosan beszélgetünk a közös életünkről, a vége mindig az, hogy mindkettőnk magába fordul... vagy néha veszekedésbe torkollik... De én egyszerűen nem bírok állatot elviselni idebent. És ahogy írod, nekem ez konkrétan megpróbáltatás. Aludni sem tudok már nyugodtan, mert folyton azon aggódom, hogy megint mivel fog majd kiborítani valamelyik macska... Amikor kint vannak, akkor érzem magam nyugodtnak... Bár párom sem egy egyszerű eset... Én szeretem tip-top tartani a lakást, párom meg mindent szétszór, széjjelhagy... Ha rendetlenség és mocsok van körülöttem, akkor még pocsékabbul érzem magam lelkileg... Gyerekünk nincs, de egyikünk sem szeretne, én pl. azért nem, mert már ez az állattartás is olyan nekem, mintha gyerekem volna... szinte már állandóan felügyelnem kell, nehogy csináljon valami kárt... páromat meg még azt se érdekelné ha leverné a tv-t és összetörne... ég és föld vagyunk, én már régóta rájöttem, hogy már csak erőlködés az, amit kapcsolat néven csinálunk... az előző kapcsolatomnak is így lett vége, hogy több éve már csak erőltetett kínlódás volt, amikor meg végre elköltözött, szinte fellélegeztem... rendbe szedtem a lakást a rumli után, pár hónap múlva munkám is lett, és reggel, még ha a legutálatosabb hangulatomban is ébredtem fel, még is teljesen rendben éreztem a dolgokat, és szinte mindig nyugodtan indultam el munkába... én nem éreztem nyomasztónak azt, hogy teljesen egyedül ülök az ebédlőben egy kávé mellett a beszűrődő napfényben. Örültem, hogy senki nem szól hozzám, meg nem azzal kell kezdenem minden egyes napot, hogy min. 1 órát pakolok a másik után...

Hozzátenném, én sem vagyok tökéletes, tudom magamról. Nem tudok alkalmazkodni, ha ennek a kapcsolatnak egyszer még is vége szakadna, azt tervezem, hogy... hát semmit... Egyedül fogok lakni. Már az előző kapcsolat vége után is ezt akartam, örökké egyedül lakni, erre még is visszaestem ugyanabba a pokolba... Tehát nem csak nekem, hanem másoknak is jobb az, ha nem laknak velem, mert csak megkeserítjük egymás életét... Ráadásul én eléggé magamnak való vagyok, nem vagyok az a típus, aki a másik érdekeit nézi, legalábbis nagyon nehezen tudok úgy csinálni, mintha érdekelne a másik. Nekem egyszerűen nincs szükséges társra. Nem tudok társas kapcsolatot fenntartani, benne élni. Kettőnk közül is én vagyok az, aki kap, de nem ad vissza. Mert őszintén, én nem is tudom hogyan kell. Testvérem sincs. Nálam ezek a kölcsönös dolgok nem működnek. Nagy teher szakadt le a vállamról akkor is, amikor a régi kapcsolatom megszakadt, és egyedül maradtam.

Kedves 53-as, 30 körüli Hölgy (T.F. vok //57-es//). Kié a ház, amiben laktok, és rá Vagy-e szorulva anyagilag a többmacskás férfira? Arra próbálok 'kilyukadni', hogy milyen érveket lehetne felhozni annak alátámasztására, hogy Neked kell ez a kapcsolat.