Egy roncs vagyok?

15 éves vagyok és úgy érzem az életem egyre csak a süllyesztő felé halad. Nincs semmi énképem, fogalmam sincs mit, vagy hogyan kéne tegyek, és semmi önbizalmam nincs. Minden napom egyhangú. A konkrét terveim, vágyaim megvannak, hogy szeretnék ezt, meg azt, meg jó lenne ezt meg azt megcsinálni. De soha semmit nem sikerül megvalósítsak.. Úgy érzem egy nagy csalódás vagyok, valahogy mindenki jobb nálam. Mikor hazajövök az iskolából és mikor megpróbálok tanulni egyszerűen nem megy... Teleeszem magam 1-2 tábla csokival, vagy ami éppen a kezem ügyébe akad és 6-ig (délután)vagy épp amíg fel nem kelek alszok. És ha felkeltem, este úgy megy el az időm, hogy konkrétan sz@rt sem csináltam. Utána az iskolában csak szenvedek. Úgy érzem az osztálytársaim lenéznek, és ha valaki kedvesnek tűnik, vagy úgy viszonyul felém azt is csak érdekből teszi, vagy csak gúnyolódik. Van pár ember akivel jóban vagyok, de ők sem a igazán mondhatóak barátaimnak. Őszintén elegem van. Nem tudok barátokat szerezni, sem ismerkedni. Képtelen vagyok rá. Néha már nem azt érzem, hogy barátok kellenének, hanem inkább egy barát. Egy olyan..több mint barát.... Akinek hasonló személyisége van mint nekem,odafigyel rám, szeret, bármikor számíthatok rá, meg ilyenek... És van mikor szimplán csak egy olyan ölelés hiányzik, vagy hogy, azt halljam, hogy azt mondja, hogy szeretlek, és ezt érezzem. Jó lenne egyszerűen csak tartozni valakihez, aki szeret.Úgy érzem az érzelmeim, gondolkodásom már a fizikai testemre is kihat. Gyakran érzem rosszul magam. De ezt senkinek nincs lehetőségem elmondani, aki meghallgatna. Régebben gyakran kötöttem feltételekhez a dolgokat. Mint pl. akkor kezdek el barátokat szerezni, ha úgy érzem olyan okos és tanult leszek mint azok akikkel barátkozni szeretnék. És a fiúk meg majd csak akkor állnak szóba velem ha minimum olyan szép leszek mint azok a lányok akikkel olyan gyakran beszélnek, stb.. stb… Régebben főleg ekörül forgott minden. Lehet ez is rásegített, hogy tönkremenjek. Lehet semmi értelme nem volt annak, hogy mindent összefüggésbe hozzak a hiányosságaimmal. Lehet, hogy te aki ezt olvassa szánalmasnak tartasz, és azt gondolod nem teszek semmit magamért. Ilyen típusú, rosszindulatú válaszokat nem is kérek. Holott minden nap kaparok (legalábbis próbálok)és rengeteget szenvedek. Főleg mikor az utcán is azt látom, hogy kisebb társaságok milyen boldogan és nevetve mennek el mellettem, vagy épp egy szerelmespárt látok, vagy egy boldog családot. Szívesen elmennék valami szórakozóhelyre, de az is olyan, hogy egyedül rossz, és a szüleim sem engednék. Tök logikus amúgy... féltenek, de egyébként lesz@rnak. Úgy érzem hanyagolható, vagy épp pótolható vagyok, teljesen értéktelen. Néha határozottnak érzem magam, utána pedig épp az ellenkezőjének. Néhány ember szerint vagy épp nagyon szétszort vagyok, vagy negatívan gondolkodom. De ezek már szinte nem a gondolataim, hanem az érzéseimmé váltak.8.ban voltam utoljára iskola pszichológusnál, de felidegesített azzal, hogy folyton csak a továbbtanulásról akart velem beszélni, meg hülye teszteket tölttetett ki velem a munkaköri érdeklődéseimről.. stb És hiába próbáltam a gondjaimról beszélgetni, nem érdekelte. Utána 1 hónap után ráhagytam. Pedig egy 8.os gyereknek se feltétlen a továbbtanulás a legnagyobb problémája. És azóta meg se környékeztem egyet sem. Az iskolapszichológus meg ugyan az akihez a régi sulimban jártam. Egyébként amikor egész kicsi voltam 6-8 éves már akkor is hordtak pszichológushoz a szüleim, de akkor minden baromsággal. Ha mondjuk az elvárásaik, vagy parancsaik nem úgy csattantak rajtam, ahogy ők azt elképzelték. (Ez nem túlzás, ők is parancsnak hívják.) Személyszerint örülök annak, hogy nem vagyok olyan ember mint a szüleim. (apám pl nem képes elvonatkoztatni a családját a munkatársaitól). Az életem egyszerűen sehogy sem jön össze, bármennyire szeretném. Hasznos tanácsokat, tippeket elfogadok. Ne úgy képzeljetek el mint egy mazoista, idegbeteg, „My happy colour is black”, önpusztító embert. Szerencsére képes vagyok józanul gondolkodni.