Te magányos vagy? Ha igen, próbálsz ezen változtatni?

Nem mondanám, hogy magányos vagyok, mert azt az emberek pejoratív értelemben szokták használni, inkább csak egyedül élem az életem.

Valahol vágyok barátokra, jófej ismerősökre, valahol pedig taszít az egész.

Az emberi kapcsolatok a legtöbb esetben felszínesek, nekem pedig erre nincs szükségem.

Egyszer-kétszer elmegyek valahova az egyik osztálytársammal, és ennyi. Bár nem tudhatom mit hoz a jövő.

Nagyon az vagyok, de már nincs igazán erőm hinni az emberekben. A környezetemben senki nem érti meg, milyen az, amikor nincs senkid, csak a szüleid, és elmúltál 25 és elkezdesz sírni egy reklámon.

Bp. (fiú)

Magányos vagyok, próbálok változtatni, csak nem megy. Nem véletlenül vagyok magányos.

Szívesen találkozom bárkivel, csak nem sokan mennek ebbe bele néhány mondat után. A kérdésben felvetett találkozóra viszont nem mennék el. Egy-két emberrel elvagyok, de többel nem. Nem kell nekem nagy csoport, egyszer találkoztam több emberrel, hatalmas beégés lett a vége. Több embert nem tudok kezelni, kerülöm az ilyen helyzeteket.

Igen, magányos vagyok. Sokszor gondolkodom, hogy miért születtem meg, csak rontom a levegőt a világban, mindenki helyzetén.

"Kedvenc" dalom Ricotól az Apa nélkül című szám. Rengetegszer hallgatom, minden egyes alkalommal elbőgöm magam. Nagyon rossz így felnőni, egyrészt fáj, hogy nincs apám, illetve vhol biztos... Másrészt fáj, hogy miattam az egész családomnak rossz. Mert ha én nem születek meg, akkor ők még mindig egy család lehetnének. Mert apám csak a bátyámat akarta, engem már el akart vetetni.

És ez totál meglátszik a családban, csak én lógok ki: mindenki decemberi(apám, anyám, bátyám), csak én születtem augusztusban. Talán ezért vannak bizonyos dolgok, pl a folytonos szorongás, "gondolkodó életmód"(sokszor csak ülök a szobámban csendben és gondolkodom a semmin, órákig), az idegnetegmód hiperaktivitás és sokan azt mondják betegen vagyok összerakva, mert "szeretek szenvedni". Ami pedig azért van, mert a testi fájdalmat könnyebb elviselnem, mint a lelkit, lelkileg totál gyenge vagyok, nagyon könnyű összetörni.

Volt egy legjobb barátnőm, általánosban elsőben lettünk legjobb barátnők és 9.-ig voltunk azok. Azóta minden megszűnt létezni. Azóta egy senkinek érzem magam, Ő adott némi támaszt. Azóta ismerkedni sem merek, félek megint így járok, amit nem bírnék elviselni meg különben sem lehet még egy ilyen barátnőm.

Hát vhogy ennyi. Nincs kedvem élni. Feleslegesnek érzem magam, szomorú vagyok, örök szeretet hiányban szenvedek. Mondhatjátok, hogy tini dili, de akkor miért vagyok kiskorom óta labilis?