Nagyon magam alatt vagyok, és senkire nem számíthatok, mit tudnék tenni?

Legalább csak beszélhetnék valakivel, aki megért, hosszútávon nem oldaná meg a dolgokat, de nagyon sokat segítene... a családomért igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy mindegyiküknek minél teljesebb élete lehessen... mindig én vagyok az, aki tesz a jobbért, aki változtatni akar, aki ki akarja hozni a legtöbbet mindenkiből... általános iskolás korom óta érzem, hogy nem vagyunk "normális család" és minden erőmmel azon vagyok, hogy próbáljam azzá tenni... de mindenki hátráltat ebben, mindig engem látnak a rossznak, engem bántanak, pedig én semmi lehetetlent nem szeretnék... csak egy átlagos életet, amilyen a barátaimnak van: olyan szülőket, akik felnőttként viselkednek, akik rendben tartják a lakást, mosnak, főznek, takarítanak, eljárnak dolgozni, nevelik a gyerekeket, szerveznek néha családi programokat stb... ezt elég hamar észrevettem, hogy lehetetlen lesz egyedül elérni, így kb. minden terhet magamra vettem gyerekként, de közben mind visszahúztak... nem kértem segítséget, csak legalább ne bántanának azért, mert én normálisan szeretnék élni... a testvéreim szinte szó nélkül viselik, hogy így kell élniük, pedig tudom, hogy sokkal sikeresebbek lehetnének egy támogató közegben nevelkedve... de itt addig van béke, amíg mindenki kussol és tűr. látják, hogy én kinyitottam a szám, "fellázadtam" és mire jutottam... én most egyetemre járok, mellette dolgozom, és minimális támogatást kapok tőlük (de azt is rendszeresen a szememre vetik)... elköltöztem már pár éve, de hiányzik az, hogy családban éljek... legalább hétvégente, mint más egyetemisták... most kivettem szabadságot és hazajöttem volna pár napra, de ami fogadott, az rosszabb, mint egy rémálom... bár ne tettem volna... barátaim mind nyaralni vannak vagy dolguk van, nem tudok hova menni se, de azt még megoldom, viszont így egyedül nagyon szenvedés lesz ez a pár nap... sokkal inkább dolgoznék mégis!!

Nem tudom, mit tegyek. Haza többet nem mehetek, az egyértelmű, ők is megmondták, de amúgy se tenném... ha megszakítanék velük minden kapcsolatot, az anyagiakat még valahogy meg tudnám oldani, de a testvéreimet, főleg a kicsit sajnálnám, hogy itt hagyom, és ha esetleg lassan neki is felnyílik a szeme, akkor ugyanígy egyedül marad... de az a baj, hogy még az "alkalmanként játsszuk el, hogy normális család vagyunk" se megy nekik... Szerintetek teljesen egyedül kéne folytatnom...? Tudom, hogy a karrieremnek nagyon jót tenne, de ugyanakkor családot is szeretnék majd és nem akarom, hogy az én gyerekeimnek pl. ne legyenek nagyszülei (ne ismerje őket)...:(