Melyik a rosszabb és miért? Szerintetek?

# 3

Ezek érdekes dolgok, mert egyébként tényleg úgy van, ahogy te leírtad. Persze a hiányérzet mindkét esetben megvan. Az elsőhöz nem társítható semmilyen élmény a hiányérzeten kívül, ugyanis nem volt mit megtapasztalni. A másodiknál szintén jelen van a hiány, de ugyanakkor ott vannak a boldog emlékek is, amik a hiányt ellensúlyozhatják, ha az illető képes túltenni magát rajta. Ezekből az illető alkalomadtán még erőt is tud meríteni.

Viszont nem esett szó a harmadik változatról, amikor az illetőnek ugyan van családja, de azon belül csakis és kizárólag rossz dolgokat tapasztalt meg (veszekedések, verés, lelki terror, széthúzás, gyűlölködés stb.) amik talán egy életre is nyomot hagyhatnak az illetőben, esetleg azt se ismeri meg, milyen lehet egy másik embert "szeretni", mert ez az érzés hiányzott az életéből. Nálam ugyanis ez helyzet áll fent.

Mindhárom változatban gyakorlatilag egyetlen közös pont van, hogy az illető képes-e túltenni magát rajta, vagy nem. Ugyanis mindhárom esetben gyógyír lehet az, ha az illető saját családot tud alapítani és abban boldogan élni, ugyanis ez betöltheti az űrt vagy gyógyíthatja a lelki sebeket.

Innentől kezdve lényegtelen, hogy az ember melyiket ítéli ezek közül a legrosszabbnak.

Azzal tudnám összehasonlítani, hogy melyik a jobb, ha valaki vakon született és soha nem látott, vagy már látott és tudja, hogy milyen a piros-kék-sárga szín. Eszerint, én úgy dondolom, hogy rosszabb lehet, ha soha nem voltak szülei.

Bár, ha nem személytelen intézeti ellátásban nőtt föl, akkor elképzelhette, hogy a hozzá közel álló állandó személy az anyja vagy az apja volt.