Ez az eleve elrendelt útnak, a vonzás törvényének vagy a rosszul intézett dolgoknak köszönhetem?

Sziasztok.

Nemsokára betöltöm a 25-ik életévemet, és ahogy közeledik a születésnapom, azzal arányosan szállok magamba minden egyes nap, megküzdve a démonaimmal, az eltelt évekkel, az elért célokkal illetve a beteljesületlen vágyaimmal.

Elmesélném, illetve leírnám életem sötét fejezeteit, azzal a szándékkal, hogy valaki „meghallgasson”, mert a környezetemben lévők - a tapasztalataim szerint - egyáltalán nem értenek meg, pszichológusra pedig nem szeretnék pénzt kidobni, és a gyógyszer sem megoldás.

Egy vallásos ismerősöm mondta, hogy ha kibeszélem magamból a sérelmeimet akkor könnyebben fogy „gyógyulni” a seb...szóval időrendi sorrendben le is írnám a problémáimat.:

1. Megszülettem kései, 3. gyerekként 92-ben

2. 1 éves koromban apám meghalt, anyámmal maradtam.

3. Kisgyerek koromban majdnem anyám is elmegy, izomsorvadást kapott, sokáig kórházban is volt.

4. Végül szerencsésen meggyógyul, de egész óvodás és kisiskolás koromban rettegésben éltem, hogy mikor hal meg ő is.

5. Utána felsőben, abba a suliba jártam ahová anyámat felvették takarítónőnek, mert ugye egy beteges, idősebb nőnek már nem sok babér terem.

6. Minden nap szembesülhettem a nyomorunkkal, a csekély fizetéssel amiből tengődtünk, a megaláztatásokkal, illetve anyámmal aki mindig túlzott elvárásokat támasztott felém, kései akkor már tulajdonképpen, egyke gyerek révén. (A két idősebb bátyám és közöttem 18-20 év különbség van.)

És ha ez még nem lett volna elég, mások levetett ruháit, illetve gagyi cuccokat kellett hordanom, ráadásul a füleim is rendesen elálltak, éveken át szivatnak mindenért.

7. Befejezem az általánost, ki kell találnom, hogy mi legyek, végül az autószerelő szakma mellet döntöttem egy szakközépiskolában.

8. Nem nagyon találtam magam kilencedikben az idegenek között, anyám ráadásul beújított valami élettársat is magának a boldogság reményében, de nem nagyon tudtam elfogadni.

Végig bukdácsoltam az évet, erős volt a szakközép, betett a sok idegen inger meg az új arc a háznál.

Nagy meglepetésre megbuktam, csalódást okozva muternak, aki eközben kitette a csávóját mert gyík volt.

9. Megint ki kellett találnom mi legyek, de most csak két szakma közül választhattam, erre azt választottam amit a legidősebb testvérem is (építőipar).

10. Jött a szankcionálás, nyaranta járhattam vele melózni, tanítgatott, kaptam egy kis fizetést is, de keményen bánt velem és már akkor tudtam, hogy rosszul döntöttem.

11. A csóróság stagnált, továbbra sem voltak jó cuccaim, nem jutottam el szórakozni sehová, szorongtam a hátrányos helyzetem illetve külsőm miatt.

12. Kis pozitívum, hogy javult a helyzet, jól tanultam az örök megfelelési kényszer miatt.

Később kaptam ösztöndíjat is + melóztam nyaranta., megengedhettem magamnak pár jobb cuccot, tudtam félretenni jogsira, sőt még csajom is volt.

13. Eközben a rosszul választott szakma miatt kelhettem három évig hajnali négykor, mellette hallgathattam anyám féltékenykedését a barátnőmre meg a negatívoskodását ami egész életében jellemezte, illetve a panaszait a középső fiára, aki a mellettünk lévő szobákban élősködött a három gyerekével meg a nejével.

14. Ötössel befejeztem a szakmai sulit (de csak a pénz miatt, mert a szakma nem tetszett, pedig jó vagyok benne), beiratkoztam érettségire ugyan abba az iskolába, mert rájöttem, hogy csak kellene az is, és még ingyen tanulhatok angolul is.

15. Újabb szórakozásmentes, tanulással és kemény fizikai munkával töltött évek elé néztem, ráadásul gagyi, éretlen osztálytársakkal maradtam mert időközben a haverok feladták az érettségi megszerzéséért vívott harcot..

16. Itt már kezdtem megvilágosodni, hogy egy forintot nem ér az iskolarendszer, hogy nincsenek is barátaim, hogy nem is éltem még, hogy a haverok is eltűnnek, hogy az egészség is mulandó, hogy anyám sem tökéletes, sőt...

Közben a vizsgák előtt megműttettem a füleimet, de olyan szar a genetikát örököltem, hogy később megint meg kellett csináltatnom, természetesen „hatalmas” összegért.(mielőtt valaki turkálna a zsebemben vagy ítélkezne, a „sok” pénz az ösztöndíjból, a sulis fizetésből, meg a nyári melóból volt + az árvasági pótlékokból éltem)

17. Az érettségit legalább megszereztem, kicsit örültem, talán még elégedett is voltam, (egyébként örök maximalizmus és elégedetlenség gyötör a szegényes háttér miatt),de mindig ott volt a tudatban a barátok hiánya.

Nem épült ki senkivel az a régimódi, odaadó, önzetlen barátság mint a régi időkben.

18. Beiratkoztam jogsira, közben továbbra is a már suttyó koromban megutált szakmában hajszolom a pénz a bátyámmal.

19. Itt volt egy nagyobb törés, felismerés, hogy az ember csak saját magára számíthat.

Megígérte, hogy segít a jogsi megszerzésében, majd vezetünk, mutat fogásokat stb...végül csalódnom kell benne is, (akiben idáig tulajdonképpen nem láttam hibát, akire világ életemben felnéztem, akire számíthattam, akit szeretek, akinek a legtöbbet köszönhetek) nem segített semmit, ráadásul a korrupció is megtalált, kb 300 ezerből lett B-s vezetői engedélyem.

20. Végre letudtam a jogsit is, azt hittem most már minden rendben lesz, spórolgatok, veszek egy öreg, olcsó autót, talán csajom is lesz megint, ha ki tudok mozdulni, mert évekig az sem volt az első után, ehelyett csak állandóan leugatott mindenki, gyerekként kezeltek pedig ekkor már 23 voltam.

21. Nagy nehezen kiharcoltam, hogy menjünk autót nézni, de nem találtunk semmi jót hetekig, köszönhetően az idő illetve a kedv hiánynak.

Elmúlt a nyár, itthon rohadtam vagy dolgoztam, szezonban nulla az élet ebben a szakmában, ráadásul egy faluban élek.

Mindenki oktatott, hogy mit vegyek.

22. Az ősz végén a nagy elkeseredettségre sikerül is egyet venni, de egyáltalán nem az ízlésemnek megfelelőt, ráadásul olyan fos állapotút – úgy, hogy vittem két kompetens, megbízható embert - hogy tényleg elment az életkedvem.

Hazafelé átvettem a kormányt pár kilométerre, és mit ad Isten... alig kifizettem, már össze is törtem az elejét, ennyit tesz ha fél évig nem vezethetsz (két kocsival a családban).

23. Kidobtam az ablakon száz rongyot a javításokra.

24. Jött a tél, meló sehol, feléltem a nehezen megkeresett tartalékaimat is, el kellett adnom a kocsit, ami olyan jó vételnek bizonyult, hogy féláron el is vitték, olyanok akik át sem írták, hozzám jöttek a büntetések...szerintem írnom sem kell, hogy kihánytam a belem.

Szerencsére elrendeztem fizetés nélkül.

25. Betöltöttem a 24-et, és ott tartottam , hogy van két fülem és nem vagyok szatyor, meg mehetek dolgozni megint.

26. A tavalyi év is 90 százalék munkával telt, a maradék tíz százalék a hülyeség meg a panaszok hallgatásával.

Nem voltam sehol, szórakozásom semmi, mindig meg kell felelnem valakinek ebben a családi mókuskerékben.

27. Télen tettem kísérletet a kiszállásra, beadtam az önéletrajzomat kb 20 helyre, de nem kellettem sehova, két hónap alatt nem találtam semmit, pedig nem voltak téveszméim az álláskereséssel kapcsolatban, de rabszolga nem akartam lenni.

28. Továbbra is a családi taposómalomban teperek, és előreláthatólag nem is tudok kiszállni.

Őszintén szólva, már nagyon ki van a girnyóm mindennel, többek között a családommal is.

Ne értsétek félre, és ne kövezzetek meg, szeretek mindenkit, bármit megtennék értük és évek óta segítek is, de már terhes ez az együttélés.

Anyám az idegeimre megy a folytonos pesszimizmusával.

Végre élhetünk nyugodtan, elköltözött a hitvány testvérem, anyu nyugdíjas, aránylag jól is élünk és mégis a sírás megy megkeserítve, illetve terhet róva rám.

Az állandó „gondoskodásával” úgy kezel mintha tíz éves lennék.

A zéró magánélettel amit mellette élek, az állandó elszámoltatással.

Az idióta szomszédaival, akik idejárnak sírni.

Nem tudok megbarátkozni a rossz, időnként hülye szokásaival sem.

Ha átjön valaki hozzám, csak a panaszkodás megy, meg az égetés.

Szerintem titkon abban reménykedik, hogy a végsőkig mellette leszek, de ez nem fog menni.

29. A normális bátyámat továbbra is szeretem, hálás vagyok neki mindenért, de rájöttem, hogy tök egyedül vagyok, (van családja) vagy legalábbis úgy érzem magam.

Ő sem ért meg, hiába mondom neki a gondjaimat, ráadásul elvárná, hogy tatarozgassam a családi házat, ami OK is lenne, ha nem lakta volna le a tőgyarcú testvérem, ha 300 ezret keresnék, és nem csak a szar emlékekre asszociálnék a kéró láttán.

Boldogtalan és magányos vagyok, mára kevés ambícióval pedig régebben sok volt.

Se barátnőm, se igaz barátaim, haverok nem hívnak sehová, hiába keresem őket, nem viszonozzák, erőltetett az egész.

Biztos jövőm sincs, lassan az egészségem is romlik, sokat idegeskedem, szorongok, nem érzem magam itthon, amire a kormány is jócskán rátesz.

Az is gondot okoz, hogy érettebb és erkölcsösebb vagyok a korosztályomnál.

Nem pózolok egész nap a facebookon, nem posztolok hülyeségeket, sőt nem is volt sokáig profilom.

Benézek a dolgok mögé, nem állok be a sorba mint a sok birka, helyén van az igazságérzetem, és arra is rég rájöttem, hogy a pénz nem minden.

Nagyon kívülállónak érzem magam.

Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy a halál lenne a legjobb megoldás, vagy elmegyek melózni külföldre, felszámolva az itteni tébolyt.

Ennyi lenne ami nyomja a szívemet, rohadtul megkeseredtem 25 éves koromra, pedig úgy érzem nem szolgáltam rá, mert próbálok a helyes úton járni, önzetlenül, hálásan, lelkiismeretesen élni.

Szerintetek is rossz az életem, vagy csak én látom annak?

Titeket is ennyi kudarc ért fiatalon?

Ti kilépnétek a 24 órás családi mókuskerékből?

Köszönöm ha végigolvastad.

Üdv. Péter