Jogos az hogy ezt a dolgot traumaként élem meg és nem hagy nyugodni teljesen soha?

Egész eddigi életemben a kiközösített, lenézett, agyongúnyolt ember szerep jutott nekem. Akit nem szabad befogadni egy közösségbe se, akit jól ki kell pletykálni a háta mögött, a lehető legjobban megalázni, megfélemlíteni, és ha esetleg ismerkedni, barátkozni próbálna akkor mindenképpen le kell koptatni. Erről szólt az eddigi 20 évem, és változás ezután se nagyon látszik. Sőt inkább romlás, egyre inkább elfordulok az emberektől meg ők is tőlem, egyre ellenszenvedebb és unszimpatikusabb vagyok mindenkinek. Kiskoromban azért még néhány emberrel úgyahogy elbeszélgettem, főleg rokonokkal, 1-2 korombelivel, de már azokkal se tudok. Ráadásul egy olyan közegben élek már születésem óta, ahol teljesen meg vagyok bélyegezve, kis település szóval nem volt nehéz dolguk elhíresztelni itt minden rossznak az évek során. Gond persze az lehet velem mert nem csak a közösségekből utálnak ki, hanem egyes embereknek is jó hamar elmegy tőlem a kedvük.

Végeredmény hogy jelenleg teljes magány uralkodik rajtam, nincs szociális, társasági életem. Még soha egy péntek vagy szombat este nem mentem el sehova ennyi idősen pedig mennék ha lenne kivel. Egyedül kell lefoglalnom magam, mondhatni nem élek hanem túlélek csak, túlélem a búvalb*szott, magányba fulladt napokat. Azért szeretek emberek között lenni, főleg a korosztályom között, mégha tudom is hogy soha nem fognak velem szóba állni.