Hogy tudnám ezt könnyebben feldolgozni?

1 éve költöztünk a párommal külföldre az ő karrierje érdekében. Engem nagyon megviselt a költözés, bár gyakran hazajártunk, egy idő után szorongásos tüneteim lettek, szédülés, ájulásérzet, önbizalomhiány, amivel bár pszichológushoz járok hónapok óta, és némileg jobban lettem, most megint nagyon megzuhantam. Mióta az egyetemen végeztem 2 éve, úgy fogalmaznék, hogy a borzalmas és az elviselhető életszakaszok váltják egymást, jó nem volt 2 éve. Volt egy cicám, akit imádtam, feldobta a napomat, egy rendkívül játékos, életerős, aranyos cica volt, ő tartotta bennem mindig valamennyire a lelket, azonban pár hete ő is beteg lett (alig 4 évesen, nagyon fiatal volt még) és hosszas állatorvosi vizsgálatok után derült ki, hogy halálos beteg. Ekkor törtem megint teljesen össze. A cicát 1 évvel ezelőtt a szüleimnél kellett hagynom, ami nagyon megviselt és mindig úgy éreztem, az volt a hét/hónap fénypontja, mikor vele és a párommal lehettem a szabadidőnkben otthon. Most, hogy a cica pár napja eltűnt (míg külföldön voltunk, hétközben rendkívül gyorsan leromlott az állapota, a szüleim is későn szóltak róla és valószínűleg elment szegény meghalni), most úgy érzem, kicsit összeomlott a világom. Barátaink nincsenek már egy ideje (mind lekoptak idővel), a családjainkkal vegyes, problémás a viszony, az egyetlen kis lény, akit mindketten imádtunk, akarata ellenére és hosszas küzdelem után ilyen fiatalon itthagyott minket. Bármibe kezdek, rá emlékeztet, egy felvágottat nem tudok felbontani vagy egy húsos ételt nem tudok megenni anélkül, hogy eszembe jutna, ő mennyire szerette ezeket (csirkét, sonkát pl) és én milyen szívesen adogattam neki ezeket. Ráadásul tegnap óta egy rossz érzés is megjelent bennem, hogy nem-e anyám tüntette el a cicát. Gyerekkoromban egyszer elvitte a kutyámat és kitette a semmi közepén, mert neki útban volt, lehet most is megtette ezt a beteg macskával, ki tudja, hol, mikor és milyen kínok közt pusztult el így. Bevallani sosem fogja, így sosem fogom megtudni, mi történt. Bűntudatom van, egy csomó dolog értelmét veszítette (pl azért akartunk hazaköltözni külföldről, hogy vele többet lehessünk, akartunk mellé még egy cicát, jövőre házat veszünk és ott élhettünk volna együtt), tehetetlennek és szerencsétlennek érzem magam. Más girhes macskák 8-10 évig simán elélnek, rossz minőségű eledelen, oltatlanul, éhezve, az én cicám meg ivartalanítva, oltva mégis beszedett egy undorító halálos betegséget (FIP, ha valaki ismeri...).

Novemberben költözünk haza Magyarországra, de a cica már nem tudta kihúzni addig. A párommal mindketten összetörtünk, életemben nem sokadjára magányosnak érzem magam, nem bírok sem külföldön, sem otthon meglenni. Munkám jelenleg nincs, félek, hogy megint kijönnek a szorongásos tüneteim (amik egyébként mindig enyhültek a cica mellett, otthon, és felerősödött külföldön). Ha hazaköltözünk, új munkát kell keresnem (a páromat csak a kinti cég helyezi át a határ mellé, így neki jól fizető, nyugis munkája van), de új városban fogunk élni, albérletben egy ideig, szóval nagyon bizonytalan minden. Nem tudom, hogy szerezzek lelki erőt. Szeretek utazni, de inkább jó időben, most, ősszel ennek is lőttek, szeretek teniszezni, a párommal egész nyáron eljártunk, de ez is a cicára emlékeztet (mikor a szüleim udvarában ütögettünk akár napi 3-4 órát és a cica mindig ottvolt és édesen futkozott a labdák után, ő is játszani akart). Még a kocsim is rá emlékeztet, hogy mennyit kellett szegénynek benne utaznia a betegség miatt és itt-ott még ott a szőre is.

Szóval itt a költözés, új környezet, új albérlet, új munkahely, erősnek kellene lennem, én meg pont most törtem össze. Hirtelen magányosnak érzem magam, de másik cicát nem merek fogadni, lehet már sohasem, mert félek, hogy ő is ilyen beteg lesz (ráadásul az előző 2 cicám is hasonló betegségekben pusztultak el). A párom napi 10-12 órát távol van a munka miatt, én meg punnyadok a lakásban. Hogy szedjem össze magam? Nem akarok megint szédülni, ájulgatni...