Értelmetlen az életem, meg akarok halni (? )
Gyerekkoromban az iskolában folyamatosan bántottak, kiutáltak, kiközösítettek, emiatt visszahúzódó lettem és azóta is kerülöm az embereket. Aztán megismertem a barátom, aki szintén hozzám hasonló típus volt, vele is hasonló dolgok történtek, emiatt megértettük egymást, végre először boldog voltam az életben, mert valaki megértett és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. De aztán a barátom kb fél év munkakeresés után nemrég talált egy gyakornoki állást, amitől eleinte félt, hisz idegen emberekkel kell dolgoznia, de aztán egyre jobban tetszett neki, aminek persze örültem, mert én mindig is jót akartam neki. A gond akkor kezdődött, mikor egy veszekedésnél egyből azzal támadt nekem, hogy neki van munkája (nekem nincs), ezzel próbálta éreztetni, hogy ő többet ér, ezáltal a szava is többet ér. Ez nagyon rosszul esett, persze később tagadta, hogy ő így értette volna (pedig hogy máshogy lehetne ezt érteni, mint lenézésként?). Aztán meg elejtett egy olyan megjegyzést, hogy "szociálisabbnak kéne lennem", ami érdekes módon eddig nem zavarta mert ő is ilyen volt, de most, hogy az ő élete változni kezdett hirtelen már nem vagyok elég jó, és hihetetlenül rosszul esik, hogy meg akar változtatni, nem vagyok neki úgy jó, ahogy vagyok. Úgy érzem, már nem illek bele az új életébe, az új társasági körébe. A problémám, hogy mivel aszociális vagyok nincsenek barátaim (de igazából nincs is igényem erre), sőt a barátom volt eddig az egyetlen ember, aki teljes mértékben ismert engem és elfogadott úgy, ahogy voltam, és eddig ez bőven elég volt nekem, de úgy tűnik, már ő is kezd engem támadni a személyiségem miatt, amiatt, ami vagyok, csakúgy, ahogy a többi ember. Úgy érzem, teljesen magamra maradtam, nincs senki aki értené, mit érzek. Alapból én teljesen jól elvagyok egyedül, nincs is igényem emberek társaságára (a sok csalódás miatt), bőven beérem egyetlen emberrel, aki legalább elfogad. Ez eddig a barátom volt, de úgy tűnik, már neki sem vagyok elég jó...
Nem tudom, mihez kezdjek, legszívesebben itt hagynám ezt az egész hülye világot, mivel világéletemben csak azt kaptam az emberektől, hogy nem vagyok elég jó, minek is élek akkor, teljesen értelmetlen az életem...
Jól jönne egy-két tanács, mivel nincs senki, akivel meg tudnám ezt beszélni és megértene, köszönöm, ha valaki elolvasta a gondjaim..
Köszönöm a válaszokat, sajnálom, hogy ennyien vannak hasonló helyzetben:(
3-as, nekem nem megy ez a "keress mást" dolog, én nem tudom hetente váltogatni a párkapcsolataim mint mások.. a mostani párom volt az egyetlen kapcsolatom, és már lassan 8 éve vagyunk együtt, és mikor összejöttünk én már akkor úgy éreztem, vele akarom leélni az életem... nagyon nehezen engedem a bizalmamba az embereket, így mikor ritka esetben volt, hogy meg akart valaki ismerni, mikor látta, hogy milyen nehéz eset vagyok egyből fel is adta, max 1-2 eset volt, mikor valaki kitartott és tényleg volt türelme kivárni, hogy megnyíljak neki.
4-es, hidd el már számtalanszor próbáltam változni, de eddigi életemben nem sikerült. Rá kellett jönnöm, hogy ez vagyok én, és már belefáradtam abba, hogy próbálok olyannak tűnni, ami nem vagyok, csak hogy mások ne nézzenek le. Egyszerűen csak szerettem volna önmagam lenni anélkül, hogy bárki meg akarna változtatni, és úgy éreztem, a párom mellett erre van lehetőségem, de most már kezdek benne kételkedni..
5-ös, köszönöm a biztatást, aranyos vagy, jól esik. :) Mondjuk azért ennyire nem durva a helyzet, hogy pótléknak használt, hisz nem tudtam leírni az egész történetet, ebből a rövid leírásból lehet ez jött le, de ahogy korábban írtam, már lassan 8 éve vagyunk együtt és eddig szinte semmilyen problémánk nem volt, az apróbbaktól eltekintve, de hát minden kapcsolatban vannak kisebb problémák, de amúgy teljesen jól kijöttünk és megértettük egymást. Viszont ez a változás az életében lehet, hogy őt is megváltoztatja és így már nem lesz olyan, mint ezelőtt... sajnos v nem sajnos tényleg csak ő volt eddig az életemben a családomon kívül, akinek számítottam is valaha és aki számított nekem, szóval ha ő nem lenne, akkor tényleg nem lenne kire támaszkodnom.
Apám már gyerekkoromban elhagyott minket, anyám meg idegileg nagyon gyenge, őt is nehéz elviselni sokszor, és sajnos nincs is olyan jó kapcsolatunk, vele se tudok igazán őszintén beszélni, ahogy pl a párommal tudtam. 24 éves vagyok, jelenleg még egyetemre járok, most fogok végezni, ahogy a barátom is, munkám még nincs.
6-os, sajnálom, át tudom érezni, mit érzel:( sajnos mindig is hajlamos voltam a depresszióra, voltak elég durva időszakaim is.
7-es, jól tetted, hogy nem hagytad magad, nekem sem kellett volna, de sokkal érzékenyebb voltam már gyerekként is, mint a többi ember, ráadásul lányként nem igazán állhattam le verekedni, márpedig nagyrészt fiúk bántalmaztak.. azt gondoltam, hogy a felnőttek már érettebbek lesznek, de sajnos rengeteg felnőtt még ugyanazon a szinten van, mint általános iskolában, itt is ugyanúgy megy a kiközösítés, mások kibeszélése, ami eléggé kiábrándító.. persze akadnak elvétve normálisak, de sajnos a másik csoport túlnyomó többségben van.
8-as, nagyon sajnálom a te helyzetedet is:( valóban nem könnyű így élni, főleg ha még más baja is van az embernek... ez a rossz ebben a világban, hogy ha látják, hogy valakinek valami gondja van, ahelyett, hogy próbálnának segíteni, inkább kigúnyolják miatta, ezzel még több kárt okozva. Én szerintem teljesen normális voltam, csak introventált beállítottságú vagyok, vagyis nincs igényem arra, hogy minden egyes percben járjon a szám valami baromságról, ezért ha pl nagyobb társaságban voltam és nem beszéltem annyit, rögtön megjegyezték, hogy mennyire csöndes vagyok, persze ezt úgy éreztetve, hogy ez milyen rossz dolog.. engem egyszerűen lefáraszt a sok értelmetlen duma, amit az emberek képesek lenyomni, sokszor még hallgatni is fárasztó pl buszon, vonaton.. szomorú, hogy manapság a világ a extroventáltaknak kedvez, és elvárja, hogy mindenki ilyen legyen, pedig az introventáltak ugyanúgy értékes emberek, csak épp más habitusúak, de ezt mégis sokan képtelenek még mindig megérteni, és inkább lenézik az ilyen embereket.
Sajnos már én is híján vagyok lelkierőnek, eddig nagyrészt a barátomnak köszönhetően tudtam csak kitartani, de félek, hogy már rá sem számíthatok ezentúl..
9-es, ez nagyon szomorú és megható, én megkönnyeztem :( tényleg hihetetlen, hogy képes volt ennyire pozitív maradni, bárki példát vehetne róla.
válasza:7,9 es vagyok, ismét 8 as hoz szólnék, illetve mindenkihez, akinek tudok így segíteni:
Nem hagyhatom, hogy lemondj magadról, mert teljesen megértem és átérzem, hogy min mész át. Hidd el én megjártam a legsötétebb szenvedés legmélyebb bugyrait és talpraálltam! Indulj ki abból, hogy van két kezed, két lábad, feltehetően fizikailag egészséges vagy, a problémát a depresszió okozza, amelyet részben saját magad, részben a külső körülmények generáltak. A problémádat az okozza, hogy nem bírod kezelni azt a megfelelési kényszert, amit a munkahelyed, illetve a környezeted ró rád. A lényeg, hogy nem kell megfelelni senkinek és semminek, csak saját magadnak. Még a legsötétebb alagút végén is megvillannak a fények, soha, de soha nem szabad feladni. Sok kéz és láb nélküli embert láttam már, akik aztán feladhatták volna, de mégse tettek így, hanem alkalmazkodtak és teljes értékű életet tudtak élni a testük fizikai rabságában is.
Én bánatomban elkezdtem futni, egyre többet és többet, végül ez olyan tartást és mentálist stabilitást adott, hogy megtanultam azt, hogy fáradhatatlanul küzdeni kell a bennünk rejlő sötétség ellen és mindig van kiút. És ez még semmi: az egyik ilyen futásom alkalmával -10 fokban éjfél tájékán megláttam egy öntudatlan, magában gubbasztó, fagyhalál szélén álló embert. Mivel nem volt nálam telefon futottam tovább, hogy segítséget kerítsek: sikerült is találnom egy rendőrkocsit két rendőrrel, odaküldtem őket a szerencsétlenül járt emberhez és be is vitték magukkal. Szóval, ha csak ezt az embert meg tudtam menteni akár közvetett módon is már volt értelme futnom. Hacsak ezzel az írásommal egy szikrányi kis küzdőszellemet is sikerült benned felébresztenem, akkor már megérte írnom, pedig nagyon fáradt vagyok. Úgyhogy őszintén a legjobbakat kívánom a talpraálláshoz!
válasza:Köszi #14-es, hogy segíteni akarsz, de számomra itt vége a dalnak! Sokan mondják - főleg vallásos emberek (valamikor én is az voltam) -, hogy az Isten mindenkit valamilyen céllal teremtett erre a világra. Nekem erre közel 40 év alatt sem sikerült rájönnöm, hogy az mi lehet. De úgy vagyok vele, hogy már nem is érdekel. Rájöttem, hogy nekem nincs is valójában életem. Csak egy teher vagyok mindenkinek, még ha ezt nem is éreztetik velem. Semmire nem vagyok jó, képtelen vagyok beilleszkedni az emberek közé, munkahelyen hosszútávon nem tudok megmaradni, és nem azért, mert nem szeretnék melózni, hanem, mert ilyen a személyiségem. A legutolsó munkahelyemet is egy komoly összeveszés miatt (nem a munka miatt) hagytam ott, mert az idegeim gyengék, hogy ilyeneket elviseljek. Nagyon sajnálom egyébként ezt a melóhelyet, mert amúgy semmi bajom nem volt vele és állítólag a főnök is meg volt elégedve a munkámmal. Ráadásul a poén az egészben az, hogy aki miatt eljöttem, annak a munkájával meg nem volt megelégedve, és mégis ő még ott van, én meg már nem... Néha úgy érzem, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem. Belefáradtam ebbe a küzdelembe. Irigylem azokat, akik meg tudják rázni magukat és csinálják tovább, de nekem ez nem megy, lelkileg és idegileg alkalmatlan vagyok rá. Ennyi volt, nincs tovább... Bocsánat, ha önsajnáltatásnak tűnik a dolog, nem az, ezek csak a tények. De mégegyszer köszönöm, hogy segíteni akarsz, és jó, hogy neked sikerült talpra állnod. Én is sok szart átéltem már amúgy, nem kívánom senkinek a felét se. 30 évesen már egy orvos el akart temetni, olyan szinten alkoholista voltam. Azóta átestem 2 hasnyálmirigy-gyulladáson (a sok mentális szarság mellett). Az elsőnél azt mondták az orvosok, ha ezt 10 évvel ezelőtt szerzem be ezt a betegséget, akkor belehaltam volna, mert akkor még nem tudták gyógyítani. A második nem volt annyira súlyos, de akkor meg azt mondták, hogy a harmadiknál esélyes egy rákos daganat kialakulása, ami jelenleg nem gyógyítható. Lekopogom, azóta jobban vagyok, legalábbis ebben a tekintetben. Az egyetlen talán, amit sikerült elérnem azóta, hogy 10 hónapja absztinens vagyok, de hiába, mert az életem mit sem változott.
Bocsánat, ha kicsit hosszú volt (és még a családi szarságokat le sem írtam), de ezt ki kellett adnom magamból!
válasza:14 es vagyok:
Figyelj, tudom, hogy rettenetesen nehéz, de erőt kell venned magadon! Ha már a saját sorsod hidegen hagy, biztos van olyan akiért megéri küzdened, nem hiszem, hogy a családodnak ne fájna, ha történne veled valami. Nagyon sok olyan esettel találkoztam, ahol azt hitték bizonyos emberek, hogy csak koloncok a családjuk nyakán, pedig nem így volt. A probléma megoldásának első lépése az őszinteség: kétlem, hogy amit itt leírtál, azt ugyanúgy elmondtad a hozzád legközelebb élő személyeknek! Tedd meg, mert muszáj és ők is segítő kezet tudnak nyújtani! Ha én, így ismeretlenül se mondok le rólad, adj esélyt a családodnak is, hogy segítsenek talpra állni.
válasza:15-ös vagyok
Becsülendő, hogy nem mondasz le rólam, de én már lemondtam magamról és az életről. Kár, hogy nem vagyok 10-15 évvel fiatalabb, mint most, akkor talán tennék valamit... Annyi mindent megpróbáltam már, de nem tudtam egyenesbe jönni, plusz a családom se ért meg. Tudod, az volt a baj, hogy amikor kezdődtek velem a bajok, vagy senki nem hitte el, hogy baj van, vagy úgy tett mindenki, mintha nem lenne velem semmi baj. Azt elfelejtettem még leírni, hogy a nővérem hasonló beteg volt sokáig, mint én, csak annyi volt a különbség, hogy akkor az egész család csak vele foglalkozott, hogy rendbejöjjön, rám meg magasról tett mindenki, sőt, még én voltam a szar. A pszichés gondjaimat az egész családom magas ívben leszarta/leszarja. Néha ugyan próbáltak egy picit segíteni, de az csak olyan tessék-lássék módjára történt. Most se nagyon látom az igyekezetet rajtuk, hiába mondom, nem hiszik el vagy nem értik meg, hogy komoly problémáim vannak. Hiányozni lehet, hogy hiányoznék 1-2 embernek, ha nem lennék, de az engem nem érdekel. Önző vagyok, lehet, de ez van... Egy picit én is önzőnek érzem a családomat is, úgyhogy szerintem 1:1... Ez van, kedves 16-os, de értékelem a segíteni akarásodat, ne érts félre!
válasza:16-os vagyok: nekem sincs vesztenivalóm azzal, hogy megpróbállak jobb belátásra bírni és neked sincs vesztenivalód azzal, ha ezt megpróbálod. A leírtak alapján a gond az, hogy felületesen áll a pszichés problémáidhoz a környezeted + te már öregnek érzed magad, hogy megváltozz.
Sosem késő semmihez, csak egy példa: Japánban, Okinawa szigetén elég gyakoriak a 120 év körüli emberek, mi lett volna, ha 40 évesen feladják. Leélték az életük harmadát és passz? Ők nem így gondolkodnak. A titkuk az egyszerű életmódban rejlik, nem görcsölnek, nem stresszelnek semmin, nincs rajtuk megfelelési kényszer.
Úgy érzem, hogy célokat kéne találnod, ami boldoggá tesz, mert a leírásod egy boldogtalan ember benyomását kelti. Indulj el apró lépésekben a változás útján. A legkisebb lépések is fontosak: pl egy jó tábla csoki elfogyasztása a változás első napján.
válasza:Figyelj én is Valami hasonlóban voltam tegnap.A fium dolgozik.Nem akar járni velem.De egy jó zenét ajánlok.És engem is utál mindenki a suliban,küldök egy zenét lehet jobban leszel tőle
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!