A magány mennyire változtathatja meg az embert? (Sok lent. ) [Tényleg nagyon sok. ]

Még az elején leírom: 17/L, és sokat fogok írni, akinek van türelme végigolvasni, köszi :)

Másfél éve történt hogy összekaptam az egyik barátnőmmel akivel már 2 éve ismertük egymást. Igazából nem is volt itt "összekapás". Gyorsban: egyik csütörtök este rossz kedvem volt, és amikor chateltünk 1-2 szavas válaszokat adtam neki. Ő bepipult, elköszönt és letiltott facebookról. Másnap az iskolában meg sokszor úgy éreztem mintha kizárt volna a beszélgetésekből (volt még egy közös barátnőnk), és konkrétan én csak úgy voltam mellettük mint a láthatatlan ember :D. Mind1

Hétfőn nem kerestem meg, mert féltem hogy elküld a francba. Azon a héten nem is beszéltünk. Rá még egy hétre beszéltem egy másik közös ismerősünkkel, aki mutogatta hogy miket beszélgetett a barátnőmmel facebookon, ahol ő már csak "rib* ncnak" nevezett. Akkoriban még úgy voltam vele hogy jól van nem érdekel, megleszek nélküle.. Majd egyszer csak megkeres újra.. (Aha másfél éve várom) Mindegymindegymindegy

Akkor ugye jött a nyári szünet, full egyedül, még nagyon az osztályból sem volt senki akivel levelezhettem volna.

Aztán ugye jött szeptember, kezdődött az iskola, és elhatároztam hogy mivel úgyis rengeteg szabadidőm van, azt mind arra fogom használni hogy tanuljak.

1-2 hónap, jöttek a jó jegyek, és akikkel eddig néha úgy elbeszélgettem, azok most kétszer akkora mosollyal köszöntöttek mindig. És ugye ez lenne az a rész ahol meg kéne javulnia mindennek. De nem.. Én valahogyan elkezdtem mindenkinek a rossz oldalát látni (vagy csak az igazi énjüket énszerintem). Mintha mindenki hirtelen azért jópofizna mert jó jegyeim lettek (mert volt hogy jobb témazárót írtam mint a legjobb tanulók). A padtársam egyre jobban idegesített, eddig nem zavart hogy lesett rólam, de az hogy lemásolja az egész dolgozatomat, bajba sodor azzal, hogy hangosan megkérdezi hogy mit írtam, meg sem köszöni a segítséget, négyest kap rá és még megy panaszkodni a tanárnak hogy miért nem ötös, na az már sok.. Már ha megszólalt már akkor ideges lettem. Olyan sötétnek és butának gondoltam hirtelen..(mert az is volt) és nem őt egyedül, hanem egyre több "barátomat" az osztályból(mert azok is voltak).

Akkor teltek a hetek, hónapok, és egyre inkább magamba fordultam (amiből mindenki annyit szűrt le hogy: "úúúú XY mi a baj, miért vagy ilyen szomorú?")

Az osztályom amúgy kb úgy áll, hogy lányok és fiúk közül is 2-2 fő ugató van (csak megsúgom hogy ők sem a legértelmesebbek, csak van hangjuk, meg olyan irányító személyiségek). Na, és ha ők vakkantanak, akkor majdnem az egész osztály ugrik (bár lassan egyre többen). De konkrétan már olyan szintre süllyednek a társaim, hogy bevallják ezeknek az ugatóknak hogy ők mennyire félnek tőlük, meg hogy jajj nem is tudják mi lenne velük nélkülük. (Biztos belehalnának)

Eez is mindegy..

Szóval a padtársamról annyit hogy kb félévig kibírtam még mellette, aztán amint felszabadult egy üres pad otthagytam őt is. Ezzel amúgy hogy elültem egész nagy felháborodás lett az osztályban, mert hát hogy volt merszem.. Aztán elkezdődött a "nembeszélős korszakom".

Kb a nevével már mindent elmondtam :D.

Alapból is egy eléggé visszahúzódó személyiség vagyok, de most ez valahogyan kétszeresen vágódott rám. Az iskolai tanároknál is, meg a külön matektanáromnál is kezdődött az a "dolgom", hogy nem bírtam megszólalni. Konkrétan tényleg, kérdeztek tőlem valamit, és azt éreztem mintha belülről a mellkasomnál valami szorítana és nem engedné hogy válaszoljak (pedig kb 90%-ban mindig tudtam a megoldást). Ezekből a helyzetekből vagy az jött ki hogy nagyon halkan szinte suttogva és kicsit rekedten motyogtam a megoldást, vagy maradtam csendben és néztem lefele az asztalra, és néha felnéztem a kérdést feltevő tanárra. (Ezzel elindultak olyan pletykák hogy csak puskázással nyerem a jó jegyeimet, élesben feleletnél, vagy szimpla szóbeli kérdésnél nem tudok bizonyítani). Ha az osztályban is kérdeztek csak bólogattam, ha valamiről a véleményemet kérdezték arckifejezésekkel, vagy szintén ezzel a szorító érzéssel magamban 1-2 szóval válaszoltam. Ezeket néhány tanár észre is vette rajtam hogy egyre szorongóbb lettem, de fogadóórákon anyukám mindig megnyugtatta őket hogy én nagyon barátságos, és kedves vagyok csak kicsit zárkózott, és a jobbik énemet nehezen mutatom meg idegeneknek. Meg előjött egy olyan dolgom is hogy nem szeretem ha hozzámérnek..valamiért undort vált ki belőlem hogy valaki akár a ruhámhoz is hozzányúljon. (Anyumról [meg a családomról] csak annyit hogy neki(k) mindig szívesen beszéltem mindenről, de gyűlölöm azt amikor valaki ignorálja azt amit mondok. És ők nagyon sokszor csinálták ezt. Apa 10 mondat után már beszól hogy jójó elég lesz, tesóm csak bambul előre, és várja hogy mikor szólalhat meg ő, anyum meg van hogy a történetem közepén félbeszakít, és megkér hogy menjek el csináljak meg valamit, vagy hozzak valamit. Komolyan az utóbbinál már fizikai fájdalmat érzek amikor így random megszakít.)

Aztán következett a "depis" korszakom. Amikor már tényleg vágytam arra hogy valakivel beszéljek, de hát nem nagyon volt senki sem. Alapból játszottam online játékokon de most egyre többet jártam oda hogy "társaságban" lehessek. Először Smite, de ott mindenki túl komolyan vette a játékot és idegesek voltak miatta /top1 dolog amit utálok/. Aztán (most kapaszkodjatok), igen, felmentem Metin2-re is.. De ott meg ha találtam korombelieket is, akkor ők már vagy csoportokban voltak akikhez lehetetlen volt csatlakozni, vagy teljesen a játékhoz rögzült elméjűeket akiknek ha beszéltem magamról lerendeztek azzal hogy antiszociális bezárkózott szociális fóbiás csáje vagyok nyugodjak meg és öljek tovább a mobokat (hadd ne részletezzem)..

Akkor egyre többször volt hogy emiatt a szorongásos érzés miatt sírtam, volt hogy otthon, buszon, parkban, iskola után a wc-ben (az utóbbi a legjobb). Mármint nem azért mert fájt vagy valami, hanem mert én tényleg beszélni akartam de valamiért félelmet éreztem az olyan helyzetekben. És ha ez nem lenne elég egyre többször álmodtam a régi barátnőmmel, ami nem lenne baj, de folyton olyan álmaim voltak hogy kibékültünk, hogy együtt röhögünk, hülyéskedünk, játszunk, hív vissza a közös barátainkhoz stb.. És hát ugye felkeltem, éés sad reality. Alapból nem lenne rossz életem: nagyjából kijöttem a családdal, vannak állataim, jó jegyeim vannak, de viszont ez, hogy olyan nehéz olyan barátot találni aki nekem tényleg megfelelne, és az egyetlent akit találtam is elengedtem magam mellől ez olyan rossz érzés.

Ééés elérkeztünk a mostani "2016.07.01-től valameddigi korszakomig, amikor már oda érkeztem hogy azon gondolkodom hogy ha a barátnőm valaha is újra megkeresne, nem sétálnék el vele újra a boldogság felé, hanem megjátszanám hogy újra picsi-pacsi jujj de jó minden, aztán bumm telibe ugyanazt megcsinálnám vele amit ő is velem. Már valahogyan nem is vágyom arra hogy legyen egy barát mellettem, inkább magamban lennék (bár valahol mélyen ezt cáfolnám).

És kb 2 napja összevesztem a bátyámmal, és nem is arra mentem hogy minél előbb kibéküljünk, hanem inkább kerültem, úgy voltam vele hogy hál' Isten legalább kevesebbet fog piszkálni.

És ha ez még nem lenne elég, a hörcsögöm lassan kiöregszik és olyan rossz nézni ahogyan már nem futkározik olyan vidáman, meg olyan nehezen mászik fel a kezemre.. Meg a másik hogy év elején azt tűztem ki célnak hogy megszerzem a minimum 4-es átlagomat, és évvégén így majd kihívnak és jutalmat adnak. 3,92-lett, hadd ne részletezzem ezt sem. Csak annyi hogy sosem voltam jó tanuló eddig, és nehezen ment bele minden a fejembe. És ááh olyan feleslegesnek érzem az összes órát amit azzal töltöttem hogy letettem a hátsóm és tanultam.

Szóval mostanság inkább kicsit hevesebb, és indulatosabb vagyok a kelleténél..És hát végre elérkeztem a kérdéshez: akkor ez a sok változás mind a magány hatása lehet?

A depizés biztos.. De ez a "neérjhozzám" ; "nenézzrám" ; "nemtudokválaszolni".. ezek a dolgok lehettek amiatt?

Remélem valaki tényleg végigolvassa és nem elküld a fenébe, hanem talán még mondja hogy jéééé ilyesmi velem is volt! :D