Hogy birják sokan a magányt?

Egy válasz első kézből:

30-hoz közelítő srác vagyok.

Hormonzavarom van, amiből kifolyólag 158 centi vagyok, nőies a hangom, a mozgásom, és képtelen vagyok fizikailag is és lelkileg is a szexre.

Van egy jó kis beszédhibám, ha ez még nem volna elég, ami tesz még egy lapáttal a megjelenésemre, és a tetejében egy jó kis anyagcsere problémám, amitől bármit csinálok, képtelen vagyok leadni az egyre növekvő zsir felesleget.

És hogy hogy viselem? Magánéletről nem is álmodhatok, és már nem is álmodok. Pedig romantikára, lelki szerelemre én is vágyék. 15-25 éves koromig sz-r volt, aztán beletörődtem, hogy ez van, és érzéketlenné váltam.

Keresnék más életcélt. Sajnos azonban barátokat, haverokat is nehéz így találni, mert a férfiak általában kapásból leb-ziznak, lek-csögöznek, megmosolyognak, vagy egyszerűen nagy ívben elkerülnek. A legmegalázóbb eddig az volt, mikor utánam kiabáltak, hogy kéjenc k-csög, és amikor nem fogadták a kézfogásomat. De a kisebb-nagyobb alázások napi szinten jönnek. Miközben inkább meghalnék, mint hogy összefeküdjek egy másik férfival... Még akkor is, ha nővel se szeretnék.

Kezeltetni nem tudom magam, mert ahhoz kb több millió forint kellene.

Marad a féreg-lét, a szégyenkezés és a nyelés, meg egy elérhetetlen álom egy normális életről.

És rossz napokon az irigykedés azokra, akik olyan teste születtek, mint nincs más dolguk, csak élni...

A legjobb dolog a magány, mert akkor elfelejthetem, milyen vagyok, és csak az számit, ki vagyok. Paradox módon a magány ad egyedül emberi méltóságot és szabadságot.

De nem adom fel, hanem próbálok értékes és értelmes életet élni a korlátok között!

ui. ha-ha, ironikus:ki kell javitanom a szövegben, miket mondanak rám, mert fennakadtak a trágárságszűrőn.

Ugyan én egy teljesen átlagos női testbe születtem, mégis azt vallom, amit a tisztelt előző. Hogy a magány adja az emberi méltóságot és szabadságot.

Eddig én sok helyen nem tudtam tökéletesen beilleszkedni úgy, hogy egyenrangú félként viselkedjenek velem. A kedvességbe burkolt szurkáló megjegyzéseket is kaptam folyamatosan. Úgy vettem észre, hogy az embereket azokat az embereket kedvelik igazán, akik szaftos pletykákat szolgáltatnak magukról, és egy darab sz.rnak érzik magukat a bőrükben. Én sem értem.

"a magány ad egyedül emberi méltóságot és szabadságot"

Ezt tökéletesebben megfogalmazni nem is lehetett volna. Én is így vagyok sokszor, hogy akkor érzem igazán normálisnak magam, ha egyedül vagyok, mert akkor lehetek igazán az, aki.

"ők hogy birják, valahogy nem különösebben izgatja a dolog őket, hogy legyen nőjük ?"

"hogy jut el egy ember erre a szintre magába hogy rendezze, hogy lemondjon róla hogy ő nem akar, vagy neki nem lehet nője ?"

Kell hozzá az, hogy 1000-ből 999 nő azt mondja nem akar semmit, a maradék 1 meg tuti valami ketyós, amitől az egyedüllét is jobb. Én például régen sokat emésztettem magam ezért, mára meg úgy vagyok, hogy tök felesleges. Ha fejen állok se lesz senkim, elfogadtam és próbálom azt nézni, mit tudok kihozni a saját életemből.

"Hogy lehet ezt birni hogy magának aztmondja hogy Nem, ő egyedül él!"

Az a baj, hogy úgy írod, mintha lenne más választása. Holott alapból nincs esélye az ilyen nőknél.

"Vagy az embernek van rá valami oka, betegsége, akármi ami miatt nem lehet, nem rossz neki mindig szembesülni, látni szép lányokat vagy a párokat ?"

Mert az legyen a normális, hogy egész nap szarul érzi magát, mert körülötte párok és jó nők mászkálnak? Én például nem érzem szarul magam, mert nem érdekel. Ez nem betegség, csak reális gondolkozás, pont ugyanúgy, mint ahogy nem irigykedem a Porsce-ban ülő újgazdagokra, mert nincs értelme.

Én egyszerűen úgy nézem, hogy jobb lesz nekem attól, hogy magamat kínzom? Nem. Jobb lesz attól, hogy másokra irigykedek? Nem. Jobb lesz attól, hogy emésztem magam olyan dolog miatt, amit nem kapok meg? Nem. Akkor miért ne éljek a magam módján boldog és teljes életet?