Már élni sincs kedvem a magánytól, mit tegyek?

Én is ugyan ebben a helyzetben vagyok... mindenki körülöttem családot alapít,én meg egyedül ebben az üres lakásban. Most koltoztem másik városba ami mégjobban nehezíti a dolgot. Van hogy napokig meg sem szolalok mert nincs kihez.

De történt velem egy jó dolog és ez most életben tart... vettem egy kocsit és elkezdtem vezetni. Mindigis rettegtem tőle. Már 8 éve van jogsim, de csak most vettem kocsit. Zenét hallgatok közben ami elfeledett velem mindent egy időre.

Keress valami hobbit. Hidd el segít...

Az ember sosem tudja mire képes míg meg nem próbálja. :)

27L

Nyugodtan beszélj másokkal, ha elmész tekerni. Ne az elutasítástól félj, hanem attól, hogy nem szólalsz meg.

Szólj neki, hogy tetszel, akarok veled közösen tekerni és beszélgetni.

TEDD MEG!

[link]

Ugyanez velem is a helyzet. De hogy pontosan mit is érzek nem tudnám megfogalmazni. Egyszerűen szétfeszít a magány, és megőrülök hogy nem tudok kivel leülni rendszeresen dumálni, eljárni valahova, vagy valamit közösen csinálni. Hogy legyen egy párom azt meg már el sem tudnám képzelni, valószínűleg gyökeresen megváltoztatná az életemet pozitív irányba, és tudom hogy ez kellene. De egyszerűen az élet mindig úgy működött, hogy nem jött össze soha sem. Gyakorlatilag miután leérettségiztem szép lassan elkezdtek kopni a haverok, 20 éves koromra meg már teljesen egyedül maradtam. Most vagyok 27, és ez az a pont amikor már azt mondom, nem bírom tovább. Ha nem történik rövid időn belül valami, akkor nekem annyi. Most lehet itt pszichológussal jönni, meg hogy járjak el valahova, ezek a legalapabb tanácsok amit semmit sem segítenek. Sokszor váltottam munkahelyet, várost, országot annak reményében hogy valakire, valakikre ráakadok, eljártam/eljárok futni, kondizni, biciklizni, moziba, nagy sétákra, soha senkivel nem tudtam összeakadni. Minderre még rájön az is, hogy aki nem magányos, és emberek között éli életét, fogalma sincs arról milyen nehéz nekünk sok évnyi egyedüllét után kibontakozni mások előtt.

Én is időközönként kiírok 1-1 kérdést ide kínomban, válaszolgatok hasonló embereknek mint te, de semmi érdemleges haszna nem akadt ezidáig. Nálam már olyan szintre ment ez az egész, hogy ha elmegyek pl futni, akkor viszonylag jól érzem magam, pozitív töltetet ad, de aztán ugye haza kell jönnöm, és elönt ez a különös magány érzet, mintha nem is tudom halálfélelmem lenne, nagyon szar érzés, szóval már ez a járj el valahova dolog sem jött be. Erősen szánom is magam, hogy hogyan alakulhatott idáig az életem. Ha 30 éves koromra nem változik valami gyökeresen én már biztos nem fogok tovább élni, minek? Nem vagyok sikeres az életben, pénzem sincs, nem tudok mit felmutatni, szarul érzem magam a nap 24 órájában, egyedül vagyok, akkor meg minek? Lehet itt írni, hogy egyedül is boldog tud lenni az ember, de nálam ez ki van csukva. Szóval én a nagy büdös semmit tudom neked ajánlani. Én mindig változtattam az életemen, most is egy teljesen új dologba kezdek bele, de eddig még soha semmi nem sikerült, nem fordult jóra a sorsom. Mintha ellenék átkozva, vagy ez van nekem megírva, egész életemben érezzem magam szarul, éljek le így egy életet, aztán meghalhatok.