Hikikomori vagyok, (magányos, bentulos), vajon miért van ez? Tobb alant

Tehát mindig otthon vagyok, nem megyek sehova, senkivel nem beszélek, nem tartom se szuletésnapot, se névnapot, semmilyen unnepeket. Egész nap a gép elott ulok, játszok, animét nézek, netezek egész hajnalokig, másnap mindig kb délután kelek fel. Emberekkel nem tudok beszélni, még 1-2 mondatot sem... Valahogy mindig pánik kap el, szaporán szedem ilyenkor a levegot aztán csak állok bambán, és nem tudok semmit sem mondani. Már gondolkodtam rajta, hogy miért van ez? Mitol alakulhatott ki ez a helyzet? Hisz anyámék, tesóm társasági emberek, akkor én miért lettem ilyen? Ráadásul semmmirekello is vagyok, se mosni, fozni takarítani nem tudok és nem is akarok. Egyszeruen nincs bennem akarat ezekhez. Csak azért nem ulok szemétdombon mert még otthon lakom, és anyám kimos, foz rám. Egyébként elpusztulnák éhen. Menjek vásárolni - mondanátok egybol, de nekem még ez is nehéz, szinte lehetetlen. Hisz nem bírom a szúró szemeket, nézéseket, azt érzem mindenki figyel, látja hogy milyen vagyok, és magában nevet rajtam. Meg osszesúgnak hátam mogott, ami nem biztos hogy így van, de én akkor ezt érzem. Nem tudom elmondani ezt az érzést, olyan, mintha a hatodik érzékemmel érezném oket, tehát tényleg érzem hogy megvetnek, kinevetnek, és nekem azt a kevéske onbizalmat is elveszik és mínuszba rakják hogy még véletlenul se sikeruljon semmi. Az az érdekes ebben a helyzetben hogy már megszoktam, egyáltalán nem vágyok társaságra, beszélgetésre, barátnore, viszont attól félek hogy mi lesz ha a családtagjaim meghalnak/elkoltoznek stb, hogy akkor hogy fogok megélni és mibol. Mert dolgozni biztos hogy nem megyek sose. És nem azért mert munkakerulo lennék, hanem emberek miatt, ott ugye emberekkel kéne találkozni, beszélgetni, ott leszidják az embert ha rosszul teljesít, na ezt aztán tényleg nem bírnám! Nagyon érzékeny vagyok az ilyesmire, a legkisebb leszidástól is depresszióba sullyednék, vagy sírnák... Tudom hogy szánalmas vagyok de ez van. Ha valaki ajánlaná a pszichológust, hiába, oda se mennék el, mert ugye ahhoz ki kéne mozdulni, meg én szégyelleném elmondani mi a helyzet velem, szóval ez sose torténne meg. Inkább az okát szeretném tudni, hogy mért lettem ilyen, mi ennek a pszichológiai háttere???