A rossz/gyenge kiskori családi kapcsolataim hozzájárulhattak ahhoz, hogy jelenleg problémáim vannak a "barátkozással", de úgy an block a kommunikációval? (lentebb - hosszú)

Gyerekként nem túl fényes családi hátterem volt. Az a fura, hogy külső szemmel ez nem tűnik fel - sok felesleges képmutató/bájolgó videó van - különösen apai nagyszüleim jóvoltából - abból az időszakból. De csak az látja, hogy ez mennyire nem működött jól aki benne van. De nem is erről akarok írni.

Leírom nagyjából milyen családi hátterem van/volt

Apám: Na a legkeményebbel indulunk. Alkoholista és kissé megalomániás ember. Bárkinek mesélek róla a vélemény általában így oszlik meg: kegyetlen, bunkó, alkoholista. Engem kifejezetten nem bírt sosem, testvérem még szerette is talán - már amennyire képes erre - azt hiszem nem túlzott mértékben - de őt kedvelte, mert ő volt a "kislánya" meg elég szolgalelkűen követte. De engem nem szeretett sosem. Rémes visszanézni a régi videókat, hogy mennyire... Lekezelő, kegyetlen és néha bunkó volt velem szemben. Nagyon sokszor vert el válogatott eszközökkel (kéz, fakanál, bot, vessző, rúgás, nyak-ütés, hogy befejeltem az asztalt stb.). Volt hogy azért vert meg, mert megvertek az iskolában... És mindig kigúnyolt. Bármi ötletem volt addig áskálódott amíg nem lehetett röhögni rajtam. Az "én megmondtam" "hülye vagy" világában nőttem fel.

Kicsit gyenge ez a leírás, de ha érdekel bővebben akkor a válaszokban vagy privátban.

Anyám: Nos, neki ilyen mániája volt a gyerekvállalás. Azt hiszem inkább kötelességtudat hajtotta mindig is. olyanokat tudott mondani, hogy "ő felelősséget vállalt" meg ilyenek. Gyerekkorom nagyrészében depressziós volt (Belegondolva nem volt idősebb sokkal, mint én most) és a nagyon fura haverjaival mászkált mindenfelé. Apám ezen barátait leradírozta egy-két kivétellel - ahogy a távoli rokonságot is. Sajnos anyámmal a viszonyom szintén elég rapszódikus, tőle is szenvedtem, de ő is tőlem pár évig. Nem tudom eldönteni mennyire szeret vagy sem. Válásuk után eléggé sokszor voltam pszihológus mellette. Amúgy tempramentumos, kiabál állandóan, vitatkozni nem lehet, mert túl jól csinálja (nem fair módon "övön aluli" csapásokat mér az emberre, a cél a totális megsemmisítés - nem is tudok vele vitázni...) Egyszer régen arcon köpött egy füllentésem után.

Apai nagyszülők: képmutató, külvilágak élő emberek, akik gyereknevelésből elégtelent érdemelnének. Amennyire tudom nem könnyítették meg apám és a testvére gyerekkorát - nem gonoszságból hanem énközpontúságuk miatt. Nagymamának idegrendszeri bajai vannak (illetve egoista nagyon, ha pár percig nem figyelnek rá remeg és mindent elkövet, hogy villoghasson). Nagyapámmal max annyi a baj, hogy nagyon filozófikus - amolyan szobatudós - és a világot is inkább elméletben vizslatja. Kicsit olyan volt velük a viszony, hogy mindig jó előre be kellett jelentkezni, nem lehetett csak úgy felugrani vagy ilyesmi.

Anyai nagyszülőknél sokat voltunk. Igaz ott nagymama valószínűleg kissé kattant elme (olyasmikről számol be, hogy a falakkal beszélget, sokszor olyan mintha két életet élne egyszerre), nagypapa pedig munkamániás és eléggé... "Egyenes". Ez jó részben, mert becsületes, de az egyenesség nála rugalmatlanság is. A mai világban kissé esetlen már, mert sok dolgot még mindig a hatvanas évek szemüvegén át néz. Mókás mondjuk, hogy a kedvenc helyei és mesterei is mind akkoriban kezdték a pályafutást. Kissé lenéz mindenkit aki 1980 után született. Engem félreismert mindig is - sajnos ez máig nem változott. Sajnos az az érzésem a hátam mögött eléggé szarnak tartanak (általában ez van, ha valaki ott van jó fejek, de amint elment fikázzák a háta mögött.

Na jó ez a kérdés félresikerült. De jól esett írni kicsit. Sajnos egyiküknél sem érzek családi szeretet, inkább csak... Az egyik oldalról "kell a külvilágnak a kép" - ez igaz is mindig lefotóznak, ha ott vagyok - másik oldalon a "lovagi kötelesség" nagyapám szemében a lányáról meg az unokáiról gondoskodni...

Anyámmal amolyan semmilyen, apám pedig születésem óta gyűlöl. Nem volt ő alkalmas szülőnek.

Sajnos hosszú ez már így is... De leírom - nem tudok magamhoz közel engedni senkit. Mindig félek attól hogy beszólnak - még az exbarátnőimmel is így voltam. Sosem tudtam teljesen őszinte lenni, sok gondolatom csak a fejemben létezik. Beleőrülök, sokat tudnék írni róla, de már így sem számítok arra, hogy bárki eljut idáig. De sosem beszéltem ezt ki, szóval jólesik. Lehet kissé én is énközpontú vagyok? általában az a kiindulópontom, hogy NEKEM kell megoldani a dolgaim, ritkán mesélek magamról élőben sokat - neten annál inkább tudok, bár csalóka a kép, mert a felszín alatti dolgokat adom, de ami igazán mélyen van - abba ritká folynak bele. Nem is merem igazán kiadni. Egyszer szívesen átadnám minden gondolatom és emlékem - félő, csak így értheti bárki is. Még én sem értem igazán. Össze vagyok zavarodva.

Elég szuicid vagyok az utóbbi években, általában az új ismerősök elhagynak, sokat én hagyok el (untatnak vagy bosszantóan énközpontúak - vagy csajok akik a barátjukról mesélnek), a régiek messze vannak. Sokszor van az hogy beszélek valakivel, de mintha más dimenzióban lennénk. Én értem amit mond, de a hideg is kiráz attól a világtól amiről beszél, ők pedig engem nem értenek meg. Ritka a kivétel.

Áh... Hagyom is. Úgysem olvasta már idáig senki. Ha mégis akkor bocsesz. Ha még életben leszek akkor válaszolok minden válaszra.