Mit csinaljak, ha egyszeruen nem erzem jol magam, nem talalom a helyem, a tarsasagom, képtelen vagyok megvaltozni? 14L

Tudom, tudom, ez ebben a korban természetes, hogy az ember, nem talalja a helyet, és szinte mar betegesen keresi, kutatja onmagat, probalja felfedezni ki is valojaban, de azt hiszem nalam nem teljesen errol van szo. (Persze meglehet, hogy tévedek.:D) Mar egeszen pici korom ota csak ugy lézengek a vilagban ide-oda, es egyszeruen nem tartozom sehova, pedig szerintem mindig kell egy biztos pont amire tamazkodhatsz, ahol onmagad lehetsz és jol erzed magad, kortol fuggetlenul. En ezt azonban eddig sehol nem tapasztaltam, nem éreztem, hogy "na igen ez az a hely!". Barhol megfordultam, mindig egy picit kilogtam a sorbol, nem fogadtak el teljesen, mert teszem azt (ez most elegge primitiv pelda lesz) nem csak rockot hallgattam, hanem komolyzenét, indiet, metalt, rappet, jazzt, reggaet és minden mast amit csak lehetséges. Sohasem volt kedvenc zenekarom, könyvem, filmem stb., mert szerintem nem lehet összehasonlitani a Csillagok közöttet az Annie Hallal vagy a Büszkeség és Baliteletet sem a Frankensteinnel, mindegyik masért jo, mas miatt szeretem, nem tudok kozuluk kiemelni egyet, ami az abszolut kedvencem. (Persze vannak dolgok, amiket jobban kedvelek.) Nem tehetek rola, hogy ennyi minden tetszik, ennyi mindent szeretek, egyszeruen ilyen nyitott (talan tulsagosan is) szemelyiseg vagyok, aki azt gondolom mivel kepes meglatni szinte barmiben a szepet, elegge sok mindent szeret. A vilagom nem csak fekete es fehér, hanem a tulajdonképpen kész szinkavalkad, amit ugy érzem az emberek nem fogadnak el, vagy én nem is tudom. Azt mondjak, hogy gyerekes vagyok, és béna, mert én még nem talaltam meg onmagam, mig Ok mar tudjak, hogy kicsodak is valojaban, es mindig azt hajtogatjak, hogy olyan nincs, hogy valaki ennyi mindent kedvel, majd kinovom és felnövök, es akkor végre meglelem sajat magam. Sokszor lenéznek, kinéznek emiatt, még ha ezt nem is mondjak ki, de érezni a pillantasukon, meg azon ahogy hozzam viszonyulnak. Ebbol persze az kovetkezik, hogy nem is vesznek komolyan (mivel én még gyerek vagyok, nem nottem fel) igy velem abszolut nem beszelgetnek semmifele értelmesebb temarol, nem avatnak be dolgokba, és ha kérdezek, hangosan nevetve csak legyintenek es igy szolnak:Te ezt ugy sem értheted! Es ez nekem olyan rosszul esik. Eskuszom, még a felnottekkel jövök ki a legjobban, de veluk sem mindig, mert ugye ez a szokasos sztereotipia terjeng a korombeliekrol, és vannak akik vakon kepesek engem is beskatulyazni, amiért persze nem hibaztatom Oket, mert nyilvanvaloan van alapja a dolognak, meg persze, néha én is hajlamos vagyok az efféle viselkedésre.

Az is faj, hogy még amiatt is csecsemonek kezelnek, mert én nem cigizem (csakhogy egy picit mégis lehuzzam magam, köteles vagyok bevallani, hogy néhanyszor azért elszivtam egy-egy szalat, de semmit több, abszolut hidegen hagy a téma, annyival sikerült is kielégitenem a bennem tombolo kivancsisagomat), de ettol fuggetlenul mindig csak azt hangoztatjak, hogy nem a bagozas meg az ivas teszi az embert felnotte, hanem a gondolkodasmod, es a szellemi érettség. Néha mar azt érzem, hogy tulajdonképpen elitelnek engem azért, mert nem megyek bele ilyen-olyan dolgokba (vizipipa, ivoverseny stb.), holott én sem vetem meg Oket azért, amiért Ok igen. Ha a véleményemet kérdezik, elmondom, hogy szerintem ezt nem kellene ennyi idosen, de rajuk hagyom, ennyi a egész.

Es sajnos ezt nem csak az osztalyomban tapasztaltam. Tobb helyre is jarok, mindenféle helyekrol (jobbakrol, rosszabbakrol) is van ismeretségem, es szinte mindenhonnan ugyanezt kapom. Nem értem. Hiaba jarok rajziskolaba, nyelvtanfolyamra, zeneorara, edzésre vagy barhova, mindegyik helyen talalnak valamit ami miatt kinezhetnek, ami miatt engem lekezelnek, és nem értem miért. Borzalmasan rosszul esik màr ez ennyi ido utan. Hiaba probalok valtoztatni magamon, nem igazan megy, hisz azt se tudom hol kellene elkezdenem a valtozast. Van, hogy szinte mar megtagadom azt amit szeretek, csak azért, hogy ne legyek kikozositve. Nem érzem azt, hogy barhol önmagam tudnék lenni, és felhotlenul szorakozhatnék. Es kerlek ne mondjatok, hogy ez normalis, mindenki ezt érzi, mert még ha természetes is ebben a korban, akkor sem hiszem, hogy ennek igy kéne lennie. Nem tudom mit tegyek, kezdek kétségbe esni, olyan rosszul érzem magam, egyedul és magànyosan, pont ebben a korban hagytak veszni a vilagban, amikor még tulajdonképpen azt se tudom mit is jelent pontosan. Az a baj, hogy ebben a helyzetben még a csaladomra sem szamithatok (kulonbozo okok miatt, amit most nem fejtenék ki), pedig annyira szukségem lenne valakire. En egyszeruen csak szeretném, ha szeretnének, és ha megérteni nem is tudnak, de legalabb elfogadnanak. Annyira mindenfélének érzem magam, hogy az mar olyan semmilyen, vagy nem is tudom, ezt nehéz megfogalmazni. Szerintetek mit tegyek? Lehet -e barmit is tenni? Vagy nekem kéne valtoznom? Mit, és hogyan? Hol keressem a helyem? Vagy ez ebben a korban tényleg mindenkinél igy van? Ha felnovok, akkor majd megtalalom a helyem, és én is végre osszeallok, lesznek kimondott kevenceim, amikrol mindenkinek én jutok az eszébe, lesz 1-2 hobbim amit komolyan uzok, és par sablonos tulajdonsaggal le lehet majd irni, hogy pl.: kedves, lusta, faradekony?

(Ne haragudjatok az ekezetek miatt, de minilaptoprol irok, es nem sikerult minden ékezetet megtalalnom.:D)