Mit tennétek a helyemben? Depi.

Érdekes a helyzeted, s ezért is döntöttem úgy, hogy hosszabban írok neked. Azért érdekes, mert mély lelkületű, értékes emberként áhítozol a felszínes, romlott világ sablonjaira ( buli, foci, kockulás ), pedig valahogy önmagadat sem találod. Azt gondolom - persze, lehet nincs igazam -, hogy el kellett költöznötök ahhoz, hogy meglásd, mennyire erőltetett volt a legtöbb barátságod, erőltetett az őrészükről. Én hiszem, hogy te tényleg őszintén fontosnak tartottad őket, s ezt mutatja az is, hogy hiányolod őket, és visszajársz hozzájuk. De el kell keserítselek: a legtöbb ember kizárólag azokkal törődik, azoknak lesz legjobb barátja, akik körülveszik őt. Ha ebből a körből valaki kilép, akkor az Örökké hirtelen és kegyetlenül ér véget. Nem akarok általánosítani, és kívánom, hogy veled ne így legyen, de sajnos az esetek többségében bizony így történik. Én is megszívtam ezt rendesen.. Gimiben nagyon jó, tényleg mély és értekes barátságaim voltak, nem is egy – aztán érettségi után kimentem három évre külföldre, úgy, hogy csak két-háromhavonta jártam haza, akkor is csak egy-két hétre. Nyilván legtöbb időt családdal voltam, de azért mindenkivel találkoztam, akivel igényt tartottunk egymásra. Csak hogy az idő előrehaladtával az ilyen személyek száma fokozatosan csökkent, s most, hogy itthon vagyok, már ott tartok, hogy alig van valaki, akit érdekelnék, s nem is nagyon reagálnak a megkereséseimre. Miért? Azért mert nekik közben összejött az élet, közel vannak a diplomához, van párkapcsolatuk, csomó új barátuk, s én már nem képzem részét az életüknek. Nem azért, mert megharagudtak rám, hanem egyszerűen azért mert minden megváltozott. Csak én nem. Csak nekem nem jött össze semmi, csak én érzem magam elhagyatottan. Gondolom, hasonló helyzetben vagy te is. Valójában nem nagyon tudsz mit csinálni, hisz az ember nem tudja megszerettetni magát azzal, akit ő szeret. Én sem tudok már mit kezdeni, csak elfogadom, hogy ez van, és próbálok új ismeretségeket kötni, ám ez nekem nagyon nem megy (most nem akarlak azzal terhelni, hogy miért).

Meg tudom érteni, hogy kellemetlen beköltözni egy összeszokott közösségbe. Ebben is otthon vagyok, hisz 11 éves koromban kiköltöztünk a panelből egy, a város melletti faluba, ahol senki nem akart felénk közeledni, mert igen, ahogy te is mondtad, Bevándorlók voltunk/vagyunk… S ez végérvényesen megbélyegezte az egész gyerekkoromat, hogy a buszon is mindenki kinézett, röhögött. De azóta rájöttem, hogy ez csak az ő primitívségük jele. Esetleg nézz szét, van-e még olyan, akit így kinéznek, s próbálj vele barátkozni.

Nem lenne szabad hagynod, hogy édesapád korlátozza a jövődet. Mindenképp gyere Budapestre, hisz ez a lehetőségek hazája az országban. El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet, ha egy szülőd nem támogat az álmaid megvalósításában – de higgy magadban, hisz ha jó jegyeid vannak, akkor kár lenne elfecsérelni a tehetségedet, s engedni összetörni a céljaidat.

A soraid közt érzek egyfajta önteltséget. Sajnálom, hogy ezt mondom – nem akarlak bántani,de szeretnék őszinte lenni. A külsődet többször dícséred, és magadat látszólag menőbbnek tartod az átlagnál. Ha ezen tudnál egy kicsit változtatni, egy kicsit alább adni, akkor lehet, nagyobb sikerrel tudnál ismerkedni. Én elhiszem, hogy jól nézel ki, vagy bármi, de attól még lehetsz jó ember, és nem muszáj a menőkkel vegyülnöd, mert köztük vajmi kevés eséllyel fogsz olyan barátokat találni, akikre valójában vágysz! Mindenesetre sok sikert kívánok.

23f

(ha van még valami mondandód, írj nyugodtan üzenetet)