Mindig bántanak, de már 30 éve, miért?

Tizenévesen folyton ütöttek-vertek az osztálytársaim, gyenge voltam, nem tudtam magam megvédeni. Otthon a szüleim is leordították a fejemet. A gimnáziumban 3 évig gyötörtek, negyedikre elfogadtak. Lettek barátaim, gimi után is összejártunk, de aztán azok is elkezdtek lekezelő, szemét módon bánni velem, végül elmaradtam tőlük. Az első munkahelyemen is folyton megaláztak. Harmincas évtizedemben béke volt, már azt hittem, véget ért az állandó gyötrés. Most már negyven fölött vagyok, a jelenlegi munkahelyemen sem fogadnak el, a munkám színvonalát mindenki elismeri, de éreztetik velem, hogy nem szeretnek, nem fogadtak be, másokat, akik jóval utánam jöttek, igen. Néha megalázóan rendreutasítanak apró hibákért, de csak engem. Ha mondanék valamit, vagy bekapcsolódnék a társalásba, a második mondatomat már meg se hallják, simán a szavamba vágnak, mint ha ott se volnék. A kisgyerekek különösen szemetek velem, minden tisztelet nélkül beszólogatnak, tizenévesek is (pedig gyerekkoromban elhatároztam, hogy gyerekpárti leszek, mert annyit szemétkedtek velem a felnőttek). Egyszerűen mindenki úgy érzi, hogy belém törölheti a lábát, vagy egyszerűen csak nem kíváncsiak rám, nem fogadnak el/be. Van pár barátom, de igazából nem ismernek, fogalmuk sincs, milyen vagyok. Nem találok hasonszőrű embert, akivel igazán megértenénk egymást. Na most egész jól tűröm ezt az egészet, csak elgondolokodm néha, mit csinálok rosszul... (FF)