Depressziós volnék? Mit tegyek? Annyira egyedül érzem magam.14L

Minden nap sírok, sírva megyek suliba, sírva alszom el. Legszívesebben egész nap csak az ágyamban feküdnék... De ugye nem tehetem. Mindenki előtt csak mosolygok és próbálok jó képet vágni, de ezt annyira nem bírom már... És elmondani meg nem merem senkinek. Sajnos nekem nem olyan "családom" van, akiknek bármit el lehetne mondani. Van egy pszichés beteg bátyám, akinek rohamai vannak, meg rendkívül agresszív, anyáméknak épp elég ő. Meg amúgy sincs valami jó kapcsolatunk... Mondhatni, boldogabbak lennénk egymás nélkül... Anyám lekövérez, állandóan azt hajtogatja mekkora teher vagyok, miért nem teljesítek jobban, miért vagyok ilyen szétszórt, és hülye, fogyókúráznom kéne, örülne ha már elmennék itthonról stb. (Én is nagyon örülnék egyébként ha már nem kéne itt élnem, de még csak 14 vagyok... És az a durva, hogy már 6 évesen is elvágytam "itthonról".) Apám szintén elég agresszív, és anyám pártját fogja mindenben... Ráadásul egy kicsit úgy érzem mintha pedofil lenne, emiatt félek is tőle. Mondjuk, talán a családomat még túlélném, bár vannak beforratlan sebeim (rengeteg), de ezt még ki lehet bírni... Viszont nekem nincsen senkim, de tényleg senkim, akivel tudnék beszélni, aki megértene. Vannak a suliban "barátaim", de ők mindig kinevetnek, és azt mondják, hogy milyen hülye vagyok, debilnek néznek mert más véleményem van a dolgokról, kibeszélnek miközben ott állok mellettük... És folyton csak azt mondják, hogy mennyire gáz vagyok és, hogy annyira szánalmas, hogy 2 éve szeretem reménytelenül ugyanazt a "hülye" fiút. :( Ez is alapból olyan rossz, de ők még rátesznek egy lapáttal. És mindig csak azt mondják, hogy én nem tudok semmiről semmit, és csak a pénz érdekel... Pedig ők akarják magukénak a legmegfizetettebb munkát, nem én.. De amikor mondtam, hogy én azzal fogok foglalkozni, amit szeretek, kiröhögtek megint, hogy milyen idióta vagyok, és, hogy csóró leszek. Meg amikor lebunkóznak, mikor én úgy igyekszem, hogy mindenkivel kedves legyek, és megértő, és segítőkész. De sajnos nem mindig megy, de én tényleg senkit nem szeretnék megbántani vagy ilyesmi. Sőőt, segíteni akarok az embereken, de arra már rájöttem, hogy ez nem fog így működni addig, amíg én rendbe nem hozom magam. De ez pedig nem megy... Próbálok mindig felállni, de amikor már tápászkodok fel, újra a padlóra nyomnak, és jól megrugdosnak. Annyira fáj..:( És a tudat, hogy nem csak én vagyok ezzel így, hanem még rengeteg ember van a világ több pontján aki ugyanazt, vagy rosszabbat él át mint én. Annyira rossz, hogy ennyit kell szenvednie az embereknek, és nem lehetnek egyszerűen csak boldogok. :( Olyan üresnek érzem magam, mintha egy senki lennék. Fizikailag még élek, de a lelkem már ezer éve halott...Legalábbis haldoklik, vergődik és szenved, miközben a testem minden egyes porcikájával azon van, hogy ez ne látszódjon. Mosolyt erőltetek az arcomra, és nevetek én is azon, ahogy megaláznak... (Miközben belül megint darabokra hullik szét bennem minden. ) Ez is olyan nehéz, és eddig senkinek sem mondtam el, ezért senki se tudott segíteni. Minden egyes nap amikor felkelek a sírógörcs kerülget, aztán arra gondolok, hogy csak éljem túl a mai napot... Gyomorgörccsel lépek az utcára, és könnyek közt utazok a metrón, aztán a suliba érve, mosolyt fel, mintha mi sem történt volna, úgy teszek. Mindenki elvárja, hogy jól teljesítsek, de nem tudok, és akkor meg ugye kapom a fejemre a lusta disznó, hülye, senkiházi szavakat. Végigülöm az órákat, próbálok figyelni, de a gondolataim nem hagynak. Egyre csak azt súgják a fülembe, hogy jobb lenne mindenkinek ha nem élnél, és, hogy halál, halál, mikor halsz már meg... Komolyan... Felemészt ez az egész. Pedig annyira nem így terveztem kiskoromban az életem... Nagyra törő terveim voltak, hogy majd én jobbá teszem a világot, zenész leszek, és gyerekeknek segítek, pszichológiát tanulok, és mindenkinek a barátja leszek... Ahhh, milyen naiv voltam.. De legalább ilyenkor még őszintén nevettem, és azt éreztem, hogy vannak barátaim akik szeretnek... De mint később kiderült ez is csak "kamu" barátság volt. Senki sem őszinte, mindenki hazudik, és olyan súlyos dolgokat is, hogy szeretnek, meg, hogy a barátaid.. Komolyan, honnan tudjam ezek után, hogy kiben bízhatok? Bízhatok egyáltalán valakiben? Lesz valaki aki őszintén fog szeretni? Honnan fogom majd tudni? Egyáltalán létezik őszinte, feltétel nélküli szeretet? Jajj, Istenem, komolyan annyira fáj. Most is könnyek között írok. Én esküszöm nem bírom:( Mit tegyek? Az is annyira rossz, hogy 2 ember van akit mindennél jobban szeretek... Az egyik legjobb barátnőm, akinek szintén hasonló problémái vannak, és depressziós, és annyira fáj, hogy nem boldog, hanem Ő is szenved. A másik meg azt se tudja, mit érzek iránta... Félek kimutatni az érzéseim, magamat adni... És olyan rossz, mert annyira szeretném átölelni őt is amikor szomorú, és ott lenni mellette jóban rosszban, fogni a kezét, és tudatni vele, hogy szeretem, és aggódom érte... Most se jött már egy hete suliba és félek, hogy valami komoly... De nem merek ráírni. Mit tegyek? Jajj:((( (Ne haragudjatok a hibákért, meg a fogalmazásom miatt, de elég zavaros itt bennem minden.)