Ki hogyan lábalt ki a magányból?

Szia!

Én nagyon hasonló dolgon megyek épp keresztül, csak mások a problémáim. Tudom hogy neked a magányról szól ez az egész, nekem nem egészen. Együtt élek a barátnőmmel, van pár ismerősöm, 1-2 barátom is, akikkel hetente-kéthetente lejárok. Képzeld el úgy a helyzetemet, hogy ugyanúgy tompul az agyam mint neked, ugyanúgy zsibbadok, elveszítem a koncentrációs-kommunikációs képességemet mint te, csak én nem vagyok magányos. Én még munkára is teljesen alkalmatlan vagyok, nem tudok önállóan csinálni semmit, ha valaki nem mondja meg hogy mit csináljak, akkor nem csinálok semmit. Csak ideges vagyok, izzadok, zsibbadok, nem jut eszembe semmi, pánikolok, nem bírok beszélni, cselekedni stb. stb..

Korábban nagy hangsúlyt élvezett az életemben az önmegvalósítás, versírás, zene alkotás, hangszeren való játék, ma már nem vagyok képes ezekre. Csak a végeredményt szeretném látni, de unottnak és zsibbadtnak érzem magam ahhoz, hogy bármibe belekezdjek, és nem is érzem azt hogy amit csinálok az jó lenne, legalábbis nem annyira mint amit régen csináltam.

Jelenleg munkanélküli vagyok, erősen keresem a lehetőségeket, de utálok dolgozni, főleg a sok bunkó paraszt ember miatt. Mindig is megvoltak a problémáim, depressziós voltam, magányos is voltam, soha nem voltam jó tanuló, egy picit mindig ilyen voltam mint most, de most kezdek igazán lecsúszni, nagyon rossz érzés.

Mondanám hogy beszélgethetnénk, de nem vagyok kifejezetten izgalmas társaság, mert mint ahogy írtam elég nehezen megy a kommunikáció. Ha ez nem zavar és szeretnél valakivel beszélgetni, írj nyugodtan, de bennem nem fogsz találni semmit. Remélem javul a helyzeted idővel, én nagyon reménykedem a saját sorsomban.

23/F

Kedves 2-es, úgy látom, neked inkább egy pszichológussal kellene megosztanod a problémáidat,

az 1. írónak meg azt tanácsolom, bár, tudom, hogy nehéz lehet megfogadni, talán nem is lehet, én sem tudtam, hogy űzze el az agyából azt azt érzést, hogy találkozni szeretne valakivel, az igazival, és akkor majd a SORS elébed hozza. Velem is ezt tette, bár 10-10 éveket kellett várni egy-egy igazi kapcsolatra. KÖzben olyanokkal foglalkoztam, akik nem voltak teljesen az eseteim, de hogy ne legyek egyedül, jártam velük. Nő vagyok. De azt a hibát nem követtem el, amit sok nő, hogy férjhez is megy egy ilyen langyos kapcsolathoz. A három szerelmem, akik eddig az életemben voltak, kb 10 év szünettel követték egymást, addig én is jártam táncolni (egyedül, nem kért fel senki, hazamentem), különböző helyekre, IBUSZ-kirándulásokra stb., ahol mindig azt vártam, hogy most jön majd az igazi, de mindig olyankor jött, amikor véletlenül nem is gondoltam erre. Igaz, hogy mind a három szerelem szakítással végződött, de még mindig lehet, hogy valaki betoppan az életembe, de már egyáltalán nem görcsölök rá.

Kedves Kérdező!

Azt hiszem én is hasonló cipőben járok,de őszintén nekem nagyon úgy tűnik,hogy ebből a helyzetből nincs kiút. Az ember jobbá teheti az életét,de szerintem ha egyszer elérte ezt a depresszív állapotot egy kicsit mindig ott lesz benne.

Nálam 14-15 éves koromban kezdődött. Egyrészt itthoni dolgok miatt is magamba fordultam. Apám alkoholista és a mai napig nagyon sokat bánt, mindenféle szarnak lehord napi szinten. Másrészt pedig nagyon sok barátban csalódtam. Egy jókedvű, életvidám, talpraesett kiscsaj voltam, bárkihez odamentem leszólítottam szerettem ismerkedni és népszerű is voltam. Aztán 16 éves koromra eljutottam oda,hogy szinte már nem érdekelt semmi sem. Se a tanulás, se az,hogy eljárjak valahova. Volt egy szem barátom akivel néha napján találkozgattam,de amúgy egész nap itthon ültem a gép előtt. Az iskolában se nagyon beszéltem senkivel, egész nap csak zenét hallgattam. Persze ekkor még azért a neten tartottam jó sok emberrel a kapcsolatot, akikkel soha nem találkoztam és igazából soha nem ismertem őket,de valahogy azért mégis úgy éreztem,hogy vannak barátaim. Aztán eljutottam arra a szintre,hogy én is csak egész nap sírtam, nem tudtam enni és aludni sem. Anyám elvitt egy pszihológushoz, ahova másfél évig jártam. Sosem szedtem gyógyszert, mondtam,hogy arra nem vagyok hajlandó,de kezelés végére úgy tűnt,hogy sikerült valamit elérni. Elkezdtem ismerkedni,bekerültem itt a városban egy jó társaságba, ahova szerettem eljárni, nagyon sok embert megismertem, eljártam bulizni, újra érdekeltek dolgok, elkezdtem futni járni a barátnőmmel és lett egy párkapcsolatom is. Ekkor 18 éves voltam. Voltak terveim a továbbtanulással kapcsolatban is és a párommal az összeköltözést terveztük. Elkönyveltem magamban,hogy annak a régi depressziós korszaknak vége van, soha többet nem lesz ilyen.

Aztán egyik nap a párom közölte,hogy Ő mégsem akarja ezt az egész dolgot, szakítottunk. Teljesen összetörtem, minden hitemet elvesztettem. Elkezdtem inni, cigizni, drogozni, ezektől úgy éreztem,hogy jobban vagyok. Aztán rájöttem,hogy ez sem jó és abbahagytam. Megint egyre kevesebbet jártam el helyekre. Az iskolai eredményeim is megint leromlottak. Nem érdekelt semmi sem és ez egyre csak fokozódott. Kikoptak a barátok,de már nem csak élőben, hanem a neten sem beszélgettem senkivel. 21 évesen beiratkotam a főiskolára,hogy legyen valami szakmám,meg hátha sikerül ott újra kapcsolatokat építenem,de szinte senki nem nyitott felém, pedig én próbálkoztam beszélgetni aztán a jegyeim is rosszak lettek úgy,hogy fél év után otthagytam azt is.

Most 22 éves vagyok. Teljesen undorodom az emberektől, rosszul vagyok még annak a gondolatától is,hogy esetleg ki kell mennem az utcára. Ebből adódóan munkám sincsen, itthon vagyok egész nap, sajnos meg is híztam. Nincs egy darab barátom sem, nem tudok senkivel se beszélni. Nem történik velem semmi sem és semmi értelmét nem látom annak,hogy élek. Úgy érzem csak egy teher vagyok mindenki számára. Már sírni sem tudok egyszerűen nincsenek érzéseim. Csak nézek magam elé és általában az jár a fejemben,hogy hogyan tudnám eltenni magam lábalól.

Néha vannak fellángolásaim,hogy de jó lenne ezt meg azt csinálni meg elérni valamit az életben,de aztán másnapra rájövök,hogy úgy sincs értelme semminek sem.