Kihez fordulhatnék a problémáimmal? Van itt valaki hasonló helyzetben?

Tudom, hogy nem egyedi az esetem, de gondoltam kiírom magamból, hátha tud valaki tanácsot, eligazítást adni, hogy mi a teendő ilyenkor.

Sosem voltam az a vidám típus, a gyerekkorom nem alakult túl jól, rengeteg nehéz időszakot tudhatok magam mögött, családilag..és talán..helyzetemhez mérten ott tartok, hogy boldognak kéne lennem. Sok minden rendeződött az életemben, én viszont mégis úgy érzem, mintha skatulyába lennék zárva, és csak azt várom, hogy mikor törhetek ki végre és vethetek véget ennek a színjátéknak.

Sokszor igazából csak annyi a bajom, hogy nem tudom, kihez forduljak segítségért. Nincs igazán senki olyan, akiben megbíznék, és akinek maximálisan merném saját magamat adni. Pedig sokszor másra sem lenne szükségem, csak hogy megoszthassam örömömet, bánatomat, valaki olyannal, akiről biztosan tudom, hogy nem ítélkezik felettem, akinek tényleg ki merném mondani, amit valójában gondolok, vagy érzek.

Családommal valahogy nem ápolok túlzottan mély viszonyt, sőt, gyakran azt érzem, ők állnak tőlem a világon a legtávolabb. Sajnálom, hogy ez így alakult, nyílván én is hibás vagyok benne valamilyen szinten. Apukámmal élek; inkább úgy írnám le, hogy vele lakom egy fedél alatt, de alig szólunk egymáshoz. Ha problémám van és esetleg elmondom neki, nem tulajdonít neki semmi jelentőséget, csak azt mondja, ne foglalkozzak vele, vagy egyszerűen kinevet. Anyukámmal egyáltalán nem is tartom a kapcsolatot, csalódtam benne úgy összességében, de ez hosszú sztori, úgyhogy őt inkább hagyjuk ki ebből,

Barátom van, már lassan fél éve, akivel távkapcsolatot tartok. Először minden nagyon szép volt, de most már az egész inkább teher számomra, semmint boldoggá tenne, megvisel. Legszívesebben kilépnék belőle, de nincs hozzá elég bátorságom.

Hétköznapokban vidámnak látszom, nagyon pörgősen élek, minden téren a maximumot igyekszem kihozni magamból, hogy addig se kelljen befelé figyelnem. Szeretem, ha szívességet kérnek tőlem, mindig segítek mindenkinek, ha szükséges. Könnyen szerzek barátokat, de minden kapcsolatom felszín, csak együtt lógunk, meg nevetünk néha, de még sosem éreztem úgy, hogy egy adott társaságba úgy igazán passzolnék. Nem nagyon érzem jól magam a haverokkal, legtöbbjük értékrendjét egyszerűen nem érzem a sajátomnak. Ők mindig mesélnek, én mindig hallgatok, ha kérdez valaki a hogylétem felől, inkább csak kamuzok valamit, persze közben legbelül zavar, hogy egy hazugságban élek tulajdonképpen; de nem tudom, elfogadnának-e, ha valóban ismernének.

Korábban fordultam már szakemberhez (táplálkozási zavarok okán), egy éven keresztül kaptam kezelést, de valamiért a pszichológusom előtt is bennem volt egyfajta félsz, így vele sem tudtam mélyebb beszélgetésekbe bocsátkozni. (azóta is vannak táplálkozási zavaraim, időszakosan).

Persze szoktak lenni olyan időszakjaim, mikor csendesednek bennem ezek az érzések, vagy csak nem foglalkozom velük, de úgy a szívem mélyén mindig érzem, hogy valami már régóta nem oké velem.

Csak nem tudom, hogyan oldjam ezt meg egyedül.

Jól esett ezt névtelenül, arc nélkül leírni, köszönöm azoknak, aki végigolvasták!

16/L