Vannak még itt hasonló sorsú emberek, mint én?
17 éves vagyok, már hosszú ideje küzdök a depresszióval.
Amióta az eszem tudom, mindig magányos voltam. Kiskoromban nem voltak barátaim, már az óvodában is terrorizáltak a nagyobbak. Hamar zárkózott lettem. Nem játszottam, mint a többi gyerek, hanem állandóan az óvónénit követettem mindenfelé. Mellette éreztem magam csak biztonságban. Nagycsoportban megismertem egy lányt, később ő lett az egyetlen barátnőm. Még a mai napig tartjuk a kapcsolatot, de különváltak útjaink, így csak ritkán látjuk egymást. A szüleim megpróbáltak mindent megadni nekem, de sajnos az öröm mindig csak ideiglenes volt, mindenre ráuntam pár hét után. Sokszor sírva kérdeztem anyát, hogy engem miért nem tudnak szeretni, velem mi a baj? Az általános iskola sem volt fényesebb. Kitűnő tanuló voltam, ezért lettem kiközösített és ezért használtak ki. Akárhányszor kaptam egy ötöst, a háttérben mindig valaki felszólalt és elkezdte édesanyámat trágár szavakkal illette. Az egyetlen barátnőm ugyan ott volt velem, de amikor ő sem jött iskolába egész nap egyedül voltam. Egyszer emlékszem, hogy a testnevelés tanárnő odajött hozzám, megszánt és elkezdett velem beszélgetni. Kérdezte, hogy miért nem megyek oda a többiekhez, de én nem válaszoltam. Velük egyszerűen nem éreztem magam jól, talán azért, mert utáltak. Viszont kihasználtak ott, ahol csak tudtak. Számtalanszor segítettem nekik dolgozatok közben, házit feladatot írtam nekik és még sorolhatnám. A középiskolát új reményekkel telve kezdtem el, most már a barátnőm nélkül. Az első félév avval telt el, hogy szünetben anyának telefonálgattam, iskola után pedig mindig beültem a cukrászdába, hogy gyorsabban teljen az idő. Sűrűn megbetegedtem, néha pedig sírva könyörögtem anyának, hogy ne kelljen iskolába mennem. Egy-két hónapra rá megismertem három lányt, és velük sikerült viszonylag összebarátkoznom. Eljött a tizedik, majd a tizenegyedik év is. Minden szép és jó lett volna, ha ezek a lányok nem lennének olyanok, amilyenek. Sokszor minden jelentéktelen dolgon megsértődnek és képesek napokig levegőnek nézni. Valami szörnyű érzés. Jelenleg is a háromból kettő haragszik rám. Az egyetlen barátnőm sem ért meg mindig.
A családomra kitérve a szüleimmel és a nagymamámmal élek. Viszont édesapám és a mamám sokszor megríkatnak a “gonoszságaikkal”, sokszor kérleltem anyát, hogy váljon el, de ő nem akar, hiszen, akkor nem lenne hová mennünk.
Szerelmi életem pedig egyáltalán nincs. 14 évesen lettem először szerelmes. Természetesen a fiú észre sem vett. Később az interneten megismerkedtem egy tőlem 4 évvel idősebb francia fiúval. Távkapcsolatot kezdtünk, egy hónapig úgymond együtt voltunk, aztán szakított velem, eldobott, mint egy használt rongyot. De attól még hónapokon át gyötört, szórakozott velem, míg egy nap meg nem elégeltem és letiltottam.
Ez a rengeteg minden a depresszióm kiváltója. Egyszer voltam pszichiáternél, de a terápiás beszélgetésen sem tudtunk sokat beszélgetni, hiszen alig tudtam abbahagyni a zokogást. Kaptam nyugtatót, egy hónapig szedtem körülbelül. Azután anya nem engedte, hogy visszamenjek a doktornőhöz, szégyellte, hogy oda kell járnom. Jelenleg a padlón vagyok, sokszor kérdezem a Jó Istent, hogy miért kell ennyi rossznak velem történnie, miért hagy szenvedni, miért nem szólít már magához…?! Ha nem lenne édesanyám, már rég végeztem volna magammal. De tudom, hogy abba belerokkanna. Ezért megpróbálok… túlélni.
Egyszerűen nem értem... Vannak emberek akik halálos kórral küzdenek, meghal, vagy nyomorék a hozzátartozójuk, elveszítik a lakásukat, az egzisztenciájukat. Te pedig egy egészséges fiatal vagy.
Értem én, hogy ennyi gond meg baj. De ezek mind a MÚLT! Miért hátrafelé nézel folyton? Miért nem előre?
Mellesleg kamaszkor... Tehát nyugodtan át lehetne térni mostmár a pozitív gondolkodásra, és esetleg valami könnyű sportra.
Hajrá! :)
Ha hiszel istenben, imádkozz, és közben sóhajts jó mélyeket.
Ha isten nem is, de a plusz oxigén segíthet!
Mások negatív véleményére nem voltam kíváncsi, csak szerettem volna pár hasonló sorsú embert megismerni.
Hiba volt ezt ide kiírnom, elnézést mindenkitől.
A szeretett nem más mint alantas eszköz (képmutatás), célok elérésére! Káprázat! Drog! :)
Ne légy szubjektív része az életnek! Ne irigykedj, másokra! És ne majmold őket! Légy objektív! Tárgyilagos szemlélője az érzelmek és hormonok által vezérelt gondolatoknak!
Meg látod majd: Minden történés (út) vége "vér és könny"! :)
Meg látod majd pl.: Nem az emberek rosszak, hanem az életösztönük boldogság keresése, a gondolatmenetük!
Arról viszont nem tehetnek! Ez van! :)
Ha többet akarsz meg tudni írjál nekem!
A személytelenséghez tartom magam? :)
A kérdezőnek igaza van, kár volt kiírnia a kérdést, talán 1-2 segítő szándékú válasz érkezett.
Kérdező: Szerintem volt értelme kiírni, mert vagyunk néhányan akik tényleg segíteni szeretnénk neked. Rokonszenvet látok a szenvedéseidben, és szívesen beszélgetek veled erről, mert én is bejártam ezt az utat, csak kicsit másként!
Szerintem te sokkal másabb vagy a többiektől, nem vagy egy mainstream ember, az biztos, és ezért nehezebb is élned a földön. Ezért kell olyan emberekkel beszélgetned, akik hasonló cipőben vannak, mint te.
Jelezd ha szeretnél beszélgetni!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!