Van köztetek olyan, aki közel az 50. életévéhez még mindig egyedül él? Miért alakult így? Mi ennek az oka?

Ezt a kérdést kicsit pontosítsd! Senki nem él hosszú éveket csak egyedül. Voltak szülei, nevelői gyermekkorában. Valószínű hogy iskolába is járt, és munkahelye is volt, van.

Az ember az társas lény, a lakatlan szigetek csak mesében léteznek. Az más kérdés, hogy miért éreztem egyedül magam egész életemben? Nos ennek az agy általános oxigénhiánya az oka. De mert erre rájöttem, és megtapasztaltam a változást, 180 fokot fordult körülöttem a világ!

Nekem több ismerősöm van aki még negyven után is őrizgeti a szüzességét.Senki sem tudja róluk, mert teljesen normálisak. Sőt! Van köztük kifejezetten szép is.

Az ő sztorijaik:

1. Félt a csalódásoktól. Volt amikor reménytelenül egyoldalúan volt valakibe szerelmes. Erre több éve ráment. Nem az a flörtölő típus és nem tudta hogy adjon jeleket másoknak hogy nyissanak felé.

2. Sokat dolgozik. A munkahelyén a megszokott emberek vannak. Nincs olyan közeg ahol ismerkedhetne. Sokszor hétvégén is dolgozik. Szüleivel él, és sokan azt hiszik hogy megrögzött agglegény, pedig örülne ha szeretné valaki.

3 Reménytelenül szerelmes volt valakibe, és a csalódások miatt bezárkózott. Később sem tudott nyitni.

4. Ismerkedik, de látják rajta a feszült férjhez menni akarást, ezért menekülnek tőle. 38 éves.

5. 35 éves, szép. A munkahelyén nem tudott ismerkedni. A férfiak nem gondolták hogy van esélyük. Mostanra ha megtudják hogy még nem volt senkije menekülnek tőle, mert azt hiszik hogy valami bibije van. Azt hiszik hogy a többi férfi tudott valamit amit ők nem.

6. Hasonló az előzőhöz, de ő 43 éves. Ha ismerkedne már olyat szeretne akinek szülhetne. Ezt érzik a férfiak. Eddig azért nem volt senkije mert sok tragédia volt az életében. Ha megtetszik valakinek, ő szívesen elvesztené vele a szüzességét is, csakhogy végre túl legyen a tűzkeresztségen. A férfiak viszont megijednek tőle hogy ha valaki ilyen sokat várt az első alkalomig, akkor azt különleges embernek tartogatja. Félnek egy kalandba is belemenni mert nem akarnak a szemét, szüzességet elvevő és lelépő genya lenni. Félnek hogy esetleg foggal- körömmel ragaszkodna hozzájuk, pedig már egy kalandnak is örülne.

Szerintem sok egyedül maradt ember futkos mindenki környezetében, csak nem írják ki a homlokukra.

Nekem már gyerekkoromban megpecsételődött a sorsom: ha meghallom azt a szót, hogy "család", még mindig görcsbe rándul a gyomrom...

Mindazonáltal 20 éves koromban férjhez mentem a világ legédesebb pasijához, de mivel nem tudtam, hogy mi az a "hűség", a "kitartó, elfogadó szeretet", három év múlva továbbáltam. Aztán 36 évesen ráleltem egy hozzám hasonlóan "magányos farkas" pasira, akivel megbeszéltük, hogy legyen egy közös gyerekünk úgy, hogy mindkettőnk meg tudja tartani a függetlenségét... Hááát, így is lett. Bár anyukaként jobban szerettem volna, ha férjem is van... Gyermekemet teljesen egyedül neveltem. Mivel nagyon dögös, okos, laza, vonzó nő voltam (vagyok?!), voltak udvarlóim, jelentkezők bőven, de nem tudtam egyszerre anyuka és nő is lenni. (nem volt mintám, hogyan is lehet "családost játszani")

Gyermekem 6 éve külföldre ment férjhez. Sírfeliratomon ez lesz: úgy halt, ahogy élt:egyedül.

Most már persze tudom, hogy nem kellett volna félnem a kapcsolatoktól, emberektől, nekem (!!!!) kellett volna nyitnom az emberek felé, és akkor most lenne férjem, sok barátom, barátnőm. De már késő. 63/nő