Nem tudok önmagamból rossz énjéből kilépni, minden nap szenvedek már önmagam miatt, utálok ebbe a testben-lélekben lenni, de nem a túl lendülés mit tegyek?

Röviden:

7 éve anorexiás voltam, itt is utáltam már önmagam 175cm vagyok és akkor sikerült lefogynom 28 kilóra. Akkor is utáltam magam, most se változott semmi. Kórházba kerültem, elértem a 45 kilót és kiengedtek(voltam pszichológusnál, voltam lekötözve az ágyon benyugtatózva szóval hamar kiakartam kerülni). Rémálom volt ott, párom nem volt akkor sem(most sincs), csalódom elfordult tőlem, hogy ők nem ilyen gyereket akarnak( 4 testvérem van, szóval nincs hiány gyerekből). Akkor már 19 éves voltam. Valahogy talpra álltam, esti iskolába jártam, hogy leérettségizzek, mellette dolgoztam(igaz, takarítóként, de meg kellett élnem, ahogy most is). Most 26 éves lettem. Se barátom, se barátaim, se senkim. Szüleim élnek, de nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, testvéreim közül 2-en külföldön dolgoznak, ritkán jönnek haza, húgom iskolás, öcsémnek barátnője van, más városban laknak már. És én itt állok meggyötörve testileg-lelkileg, boldogtalanul. Senkim sincs(de egy macskám). Dolgozom heti 6 napot 8 órában, minden reggel felkelek és minden este lefekszem. Ez egy napom. Reggel 5kor kelek, este 6ra érek haza, szabadnapon vagy esténként takarítok, de mivel nem nagyon vagyok itthon és vigyázok a rendre így a takarítást is hamar letudom. Itt a nyár és sehol sem voltam. Itt állok 80kilós hájas malacként, mert falás rohaim vannak(most az étkezésbe menekülök). Elkezdtem konditerembe járni, de undorom lemenni, mert "mit szólnak majd hozzám". Ilyen dagadt és fut, hogy lötyög a lába/háta/hasa, feszengek ott is, mint mindenhol. Gyűlölöm azt az embert, aki reggelente a tükörből néz vissza rám. Egyre többet gondolkozom az öngyilkosságon, semmi értelme az életemnek, nincs ami boldoggá tegyen, mert utálom magam. Elhatározom, hogy lefogyok, hogy változtatok magamon de nem bírom végig csinálni, úgymond belenyugodtam és várom a halált. Látom a sok embert boldognak, önfeledten nevetni még akik betegek! azt is. Egyik nap láttam egy vak hölgyet beszélt a kutyájához és mosolygot. Én hetek óta nem mosolyogtam, nem tudok örülni semminek. Minden nap egyedül vagyok, egyedül jövök haza, bezárkóztam. Kollégákkal munkatársi a viszony, Jó reggelt, hogy vagy? és már megy mindenki a dolgára.Ezt is megértem, egy munkahely nem a barátságról szól, ott dolgozni kell. Lustának nem vagyok lusta, a munkám nem végzem roszsul, de magányos és boldogtalan vagyok. És fáradt is, talán tényleg belefáradtam önmagamba és várom a halált. Várom, hogy beteg legyek és meghaljak. De aztán még se. Talána kérdést is azért írtam, hátha van még egy kis remény önmagamra és nem ez a sorsom. Talán...

Köszönöm, hogy elolvastad.