Kivel fordult elő ugyanez a helyzet, mint velem? (lentebb)

Szóval 22 évesen szembesülnöm kell azzal, hogy az én és a környezetem élete 10 éves korom óta egy Marshall-keresztet szimbolizál. Kifejtem bővebben: Amikor általános iskolás voltam, én voltam az osztály legjobbja, mindenben törekedtem, hogy én legyek a legjobb, az égvilágon mindent csináltam (zene, sport) és talán túlságosan is motivált voltam. Aztán egy olyan pályát választottam, amiről először nem tudtam meggyőződni, hogy nekem való-e, majd képtelen voltam váltani, mert 18 éves koromra az utolsó csepp motivációmat is elveszítettem, a környezetem elhidegült tőlem, én is "elmenekültem" mindenki elől, a szüleimen kívül senkivel nem tartom a kapcsolatot és ott tartok, hogy lehet kibukok az egyetemről, mert utálom és úgy gondolom, hogy más sem érdekel. Ezzel szemben, akik régebben "senkik" voltak a szememben (szó szerint, mert tényleg azok voltak), most diplomáznak, sikeresek lettek (nemcsak az egyetemre gondolok) és élvezik az életet, mert jó döntéseket hoztak, akkor amikor kellett és lazán vették az egész életet. Ami a legrosszabb, hogy ehhez a folyamathoz nagyban hozzájárult a folyamatosan súlyosbodó önbizalomhiány. Általános iskolában én voltam a szépfiú, az eminens gyerek mintaképe, csak sajnos az is maradtam és nem lett belőlem "igazi" férfi. Olyan érzés, mintha egy ostoba brazil szappanoperában szerepelnék, ami drámával végződik a szemszögemből. Kíváncsi vagyok hány ember jár hasonló cipőben, mint én.