Hogyan dolgozzam fel, hogy nem tudok apukámon segíteni?

Sziasztok!

Őszintén szólva nem tudom, hogy tud-e bárki segíteni az alábbi problémával kapcsolatban, de hátha valakinek van ötlete.

Arról lenne szó, hogy az apám egyedül él és nagyon magányos, mert az anyám már régen meghalt (10 éve). Valószínűleg depressziós is, megértem, mert túl sok öröme nincs az életben. Én amilyen gyakran tudok igyekszem haza menni (jelenleg Pesten dolgozom és élek), hogy ne legyen egyedül. Neki az jelentené a boldogságot, ha azt látná, hogy mi egészségesek és boldogok vagyunk, családunk lesz, neki pedig unokái.

Ezzel csak az a gond, hogy én nem tudom elképzelni, hogy nekem valaha is családom lesz. Amiatt, mert szerintem belőlem hiányozhat valami, ha lassan 25 évesen még nem volt kapcsolatom. De ha még lenne is valaki, aki nőként tudna szeretni (ami nem túl valószínű), akkor sincs túl sok esély egy unokára például, mert olyan hormonzavarom van, ami miatt nehezen esnék teherbe, ha egyáltalán valaha is teherbe tudnék esni.

Szóval az apám által idealizált kép elég messze van a valóságtól. Azzal tisztában vagyok, hogy nem miatta kellene kapcsolatot kialakítanom valakivel, és egy gyereket sem emiatt vállalnék, de őt ez tenné boldoggá illetve az, hogy engem boldognak lát.

Én amikor otthon vagyok próbálom tartani a látszatot, hogy minden rendben, és jól vagyok, még ha ez a valóságban nem is állja meg a helyét.

Viszont ami eszembe jutott, hogy szerintetek lenne olyan, aki vállalná (természetesen nem ingyen), hogy néha a "páromként" hazaugrik velem néhány órára? Persze ez csak egy szerep lenne, és nem a valóság, de apukám azt gondolhatná, hogy van mellettem valaki, aki vigyázz rám, stb, stb.

Szóval szerintetek?