Hogyan dolgozzam fel apum halálát, nem tudok nélküle élni?

Apukád mindig veled lesz a lelkedben, az emlékeidben, amikor behunyod a szemed, mindig látni fogod őt és mindig veled lesz. Lehet, hogy létezik egy másik élet a halál után; mennyország és pokol, lehet, hogy semmi sincs. De nagyon sokat segít az a hit, hogy valami van odaát és még láthatod. Élj úgy, hogy büszke legyen rád.

Tudod, én még 2 év után sem tudom feldolgozni azt, hogy a nagyszüleim meghaltak. Tudod mit érzek? Hogy léteznek, csak olyan messze laknak tőlem, mondjuk Ausztráliában, hogy most egy hosszú időre nem láthatom őket. Ha másképp nem megy túlélni édesapád elvesztését, akkor próbáld "becsapni" az agyad. :(

Talán segít egy idézet Viktor E. Frankl ...mégis mondj igen az életre! című könyvéből, melyet a koncentrációs táborbeli élményeiről írt:

"Amíg kilométereken át bukdácsolunk, hóban gázolunk, jeges szakaszokon csúszkálunk, egymást támogatva; egymást fel-felrántva és továbbvonszolva, egyetlen szó sem esik ugyan, de tudjuk ebben az órában: mindegyikünk most csak a feleségére gondol. Időről időre felnézek az égre, ahol már halványalnak a csillagok, vagy arra túl, ahol egy sötét felhőfal mögött már pirkad a hajnal. De most minden gondolatomat az a személy tölti be, akibe korábbi, normális életemben soha nem ismert, ijesztően élénk képzeletem kapaszkodik. A feleségemmel beszélgetek! Hallom a válaszait, látom mosolyogni, látom követelő és biztató tekintetét és – elevenen vagy sem – tekintete jobban világít, mint az éppen most felkelő nap. És akkor belémhasít egy gondolat: életemben először érzékelem annak igazságát, amelyet oly sok gondolkodó élete végső következtetésének bölcsességeként szűrt le, és oly sok költő megénekelt: azt az igazságot, hogy a szerelem valahogyan a legutolsó és legmagasabb, amihez az emberi lét fel tud szárnyalni. Felfogom annak a legutolsónak és legszélsőségesebbnek az értelmét, amit emberi költészet és gondolkodás és hit kifejezhet: a szeretet által és a szeretetben való megváltásét! Felfogom, hogy az ember, ha nem is maradt már semmije sem ezen a világon, boldog lehet – és ha csak pillanatokra is – legbensejében odaadva magát az olyan nagyon szeretett ember képének. Az elképzelhető legszomorúbb külső körülmények között,

olyan helyzetbe hozva, melyben nem tudja önmagát teljesítményekkel megvalósítani, olyan helyzetben, melyben egyetlen teljesítménye a valóságos szenvedés lehet, az egyenes derékkal viselt szenvedés, – képes az ember arra, hogy a szeretett személy magában hordott képének szerető nézésében, szemlélésében oldódjék fel. Életemben először vagyok képes felfogni, mi értendő az alatt, hogy: az angyalok megdicsőülnek egy végtelen gyönyörűség vég nélküli szeretetében való

szemlélődésében... [...]

Gondolatom még mindig a szeretett lény képéhez tapad. Még beszélgetek, én vele, ő velem. És akkor eszembe jut valami: hiszen nem is tudom, él-e még egyáltalán! Egyet tudok, most tanultam meg: a szeretet olyannyira nem jelenti egy ember testi létét, hanem legbelül a szeretett ember szellemi lényét; az „ilyen” jét (ahogyan a filozófusok nevezik), – az „ittléte”, az „ittvelem-léte”, de még a testi léte egyáltalán, az „életben léte” valahogyan már nem is képezi vita tárgyát. Hogy a szeretett ember éli még vagy sem, nem tudom, nem is tudhatom (hiszen az egész

lágerfogság idején nem lehetett levelet sem írni, sem kapni), de ez ebben a pillanatban valahogyan tárgytalanná is vált. Hogy él-e a szeretett ember vagy sem, valahogyan most nem is szükséges tudnom: szeretetemet, szeretetteljes rágondolásomat, gondolataimban élő alakjának szeretettel teli szemlélését mindez már nem érinti, mit sem változtatja. Ha akkoriban tudtam volna, hogy

feleségem halott, azt hiszem, ezen tudástól nem zavartatva magamat, éppen olyan odaadással merültem volna ebbe a szerelmetes szemlélődésbe és ugyanolyan bensőségesek lettek volna párbeszédeink is. Ebben a pillanatban értem meg az igazságát: 'Tegyél engem pecsétként a szívedre... Mert a szeretet oly erős, mint a halál.'"