Lehetek örökké magányos?

Most van az a pont az életemben, amikor már érzem, hogy nem bírom sokáig. Borzasztóan magányos vagyok! Korán hajnalban elmegyek a munkahelyemre amit egyáltalán nem szeretek, pocsékul érzem magam, majd mikor hazaérek, ennél csak rosszabb lesz a helyzet. Megérkezek az üres házba, senkivel nem tudok beszélni, nincs akit felhívjak, sokszor már a félelem kezd át járni, és bizony sokszor el is törik a mécses. Egyetlen egy barátom sincs akivel az apróbb gondjaimat megbeszélhetném, párkapcsolatom már nagyon régóta nincs. Akármelyik munkahelyre, vagy élethelyzetbe csöppentem, mindig csak foglalt nők voltak körülöttem, és olyan emberek akiknek nem volt szükségük még egy haverra/barátra. Kicsit különcnek is érzem magam, nem vagyok a bulizós típus, nem cigizek, nem iszok alkoholt, nem szeretek állat módjára viselkedni, és a fingós szarós poénokat sem kedvelem. Így nem sok társaságban tűrnek meg. Anyámmal tudom olykor-olykor megbeszélni a problémáimat, de vele se lehet mindent, illetve ez sem old meg semmit. Ha eljön a hétvége, amit egyébként hétfőtől kezdve várok, akkor végleg eljön a pokol. Bevásárolok, főzök valamit, majd egész nap csak a szenvedés. Filmek, sorozatok nézése, esetleg videojátékozás, könyv olvasás, nem több. Ennyiből áll az életem. Néha úgy érzem nem kapok levegőt, nehéz a mellkasom, és próbálnék sírni, de nem megy. És ami a legrosszabb, hogy senki nem ért meg, mintha egyedül lennék egy hatalmas világban.

A kérdésem az lenne, hogy tarthat-e ez örökké, vagy csak úgy a szerencse által, úgy hozza a sors hogy fordul valami az életemben, és jobb lesz? Netalán elkezdem újra élvezni az életet? Igen, tudom tenni kéne érte, de már annyi mindent próbáltam az utóbbi években, hogy úgy érzem mindhiába, semmi nem jött össze.

26F