Van még értelme élnem?

A családommal nem tartom a kapcsolatot, mivel a szüleim terrorizáltak lelkileg, és sokszor vertek. Emellé szegények is voltunk. 20 évesen leléptem, mert apu be akart juttatni a pszichiátriára. (Meg voltak a módszerei sajnos)

Egy fillér nélkül kellett kimennem külföldre, az akkori barátomhoz, mert odahaza tombol a munkanélküliség, nem volt választásom. Kaptam is munkát, de közben kiderült, hogy a barátommal nem passzolunk. Komplexusa van, amiért dolgozom, ő meg nem, ami néha már fizikai terrorig fajul. A pénzemből nem tudok félrerakni, mert egy keresetből alig tudunk megélni, hiába kap munkanélkülit. Egyedül viszont megintcsak éhen halnék belőle, mert a lakás, ahol élünk, neki jár ingyen, én meg pont annyit keresek, mint egy szoba ára, a suli mellet nem tudok teljes állásban dolgozni, képesítés nélkül meg nem kaphatok jobb munkát.

A szüleim nem engedik, hogy visszamenjek, anyu teljesen ki van fordulva magából, megmondta, megérdemlem, hogy verjen a párom, mert apu most őt veri helyettem. Nem akar válni.

A rokonaim azt terjesztik, hogy prosti vagyok, és lenézik anyut, amiért néha napján még hozzámszól. Engem hibáztat, amiért kiközösítették. Igazából felszolgáló vagyok.

A munkámat imádom, a vendégeim is engem. Egész nap mosolygós vagyok, nevetek, viccelődök, tényleg jókedve lesz annak, aki velem beszél.

A múltkor rengetegen voltak, és mindenki a kolléganőmhöz állt sorba, engem nem vettek észre, én meg ugrálva kiabáltam, hogy „Ide is, ide is“, meg hasonlók. Szeretnek munkában.

Meg a hétköznapokon is mindig vidám vagyok, holott romokban az életem.

Néha spontán boldogságrohamaim vannak, máskor hihetetlen kiegyensúlyozott vagyok, mintha a problémáim nem is léteznének.

Olyan apróságok tesznek boldoggá, mint hogy kék az ég, másnap érezni a sálamon a tegnapi parfümöt, meg hasonlók.

Éjjel viszont azt álmodtam, mindenki meghalt körülöttem, és én csak ültem a halottak közt, és szörnyű tanácstalanság érzésem volt.

Mit kezdjek az életemmel?

21N