Mit tehetnék? Egyáltalán tehetek-e valamit

Már egy jó ideje érzem,hogy nem jó így.Egyfolytában egyedül érzem magam és akármit is próbálok tenni egy ideig talán jobb aztán megint visszatér ez a kiüresedettség érzés.Egyfolytában kétségeim vannak mint magammal mint pedig a világgal kapcsolatban.Nagyon nem vagyok meg elégedve önmagammal.Legszívesebben egy papírzsákkal a fejemen élném az életem.Mindenkinek jobb lenne így.Egész életemben rondának és szánalomkeltőnek éreztem magam és bár néha néha azt hiszem,hogy talán végre sikerült megbarátkoznom önmagammal rá kell jönnöm,hogy tévedés.

Mindig történik valami ami miatt az arcomat megint meggyűlölöm.Sohasem lehetek szép.

Ezt nagyon nehéz elfogadnom.Úgy érzem a tőlem idegenek nem mindig a belső értékeket veszik figyelembe.

Külső hiányosságaimat már nagyon korán megpróbáltam szellemileg kompenzálni.Ennek az lett a vége,hogy teljesen más dolgok kezdtek el érdekelni mint a kortársaimat.Nem tudtam beilleszkedni.Persze azért néha néha találtam barátokat de a nagy barátságoknak is előbb utóbb vége lett.

Most ott tartok,hogy nincs olyan személy akiben teljes mértékig megbíznék de azért egy pár már-már barátnak is nevezhető személyt megismertem.Vannak közülük akik az osztálytársaim de több az olyan aki nem az én korosztályom.Például az a személy aki szinte minden gondolatomat ismeri Anyukámnál idősebb.

(talán tartok a korombeliektől,kicsinek sokat bántottak)

Megtaláltam azt a dolgot is amivel foglalkozni szeretnék de ebben is kétségek gyötörnek.

Sosem tudom,hogy elég jó vagyok-e ahhoz hogy felvegyenek-Képzőművész szeretnék lenni-.A szüleimen viszont látom,hogy féltenek a bizonytalan élettől és nem bíznak bennem.Nem bíznak az egészben abban,hogy sikerülhet,hogy felvesznek,hogy ez az ami az én"utam" .Akkor én,hogy bízzak magamban? Volt hogy azt mondták "lehet,hogy ezt nem kéne erőltetni,lehet,hogy olyan dolgokat képzeltek belém amikkel én nem rendelkezem". Anyámnak mások véleménye kellet-nem érdekelte ha engem boldoggá(legalábbis az alap állapotomhoz képest boldogabbá)tesz az ha kiállításokra járok ha "alkothatok" vagy ha a művészetről beszélhetek,olvashatok.

Egyébként elég sokat szorongok neurózisom van(tépkedem az újjaimról a bőrt)és régebben volt egy két pánikrohamom is.Idegennek érzem magamat a családomtól.Sajnos akarva akaratlan megkeserítem az életüket már csecsemő korom óta mivel fizikálisan sem vagyok teljesen egészséges.Szegényeknek egy kálváriát kellet végigjárniuk velem.Elidegenedtem tőlük és ők is tőlem.Legalábbis azt hiszem.Csak nagyon ritkán büszkék rám.Nem érdekli őket hogy miken gondolkodom.Sajnos sokszor a feszültségem rajtuk vezetem le és ez csak ront a helyzeten.

Már pszichológushoz is járok de sajnos nem segít semmit.Próbálok kapcsolatot teremteni a kortársaimmal de minden hiába.Teljes életuntság jellemzi az életem és akárhogy próbálok kikászálódni ebből az önsajnálatból valami mindig visszahúz.Elvesztettem a lelkesedésemet mindenben úgy érzem nincsen értelme semminek.Félek,hogy megőrülök.