Kötelességnek számít gyereket vállalni, még akkor is, ha az illető férfi egy "nyomorék" és egyáltalán nem ért a nőkhöz?

Hosszú rinyálás következik egy csipetnyi filozofálással. Akit untat vagy úgy érzi negatívan hatna a napjára, az ugorja át. Ezek juttaták eszembe a kérdés megírását:

[link]

http://www.gyakorikerdesek.hu/politika__magyar-politika__635..

[link]

Jó, nem vagyok nő, nem rám mondanák ezeket a cikkeket, mert nem tudok szülni. Nem értem ezt a "gyorsan gyorsan, alapíts családot és legyen gyereked" mentalitást. Nem azért vagyok egyedülálló, mert hogy "jaj milyen menő", "éljen a szingliség" és "több pénz marad magamra" (ami amúgy igaz). Nem, egyedül lenni rohadt rossz, mert agyunkba genetikailag be van építve egy "evolúciós szoftver", ami addig kattog, míg vagy ki nem elégítjük, vagy meg nem őrülünk vagy meg nem halunk egyedül megöregedve, miközben sötét albérletben egyedül nézzük végig az Apokalipszis Most című filmet.

Én már feladtam a párkeresést. Egy nőnek egy szexi alfahím kell mellé, aki nem szerencsétlenkedik, biztonságot nyújt. Én meg egy kopaszodó munkanélküli (ha lesz is, akkor valószínűleg csóró) autista számítógépb**i vagyok. Tudom, hogy van lehetőség változásra. Tudom, hogy van lehetőség divatosan öltözni, megtanulni viselkedni, hogy internet tele van önfejlesztő oldalakkal, tippekkel és cikkekkel. Le is töltöttem pár ebook-ot a témáról, olvastam őket, de nem ment.

Aztán amikor volt egy sikeres párkapcsolatod, ami másfél év után véget ér, mert kiderül, hogy a dugáson kívül nincs más közös témátok, mert az egyik aranyos plázacica, a másik pedig egy introvertált elvont programozózseni, akkor az valahogy hazavágja a motivációt. Nem tudom hogy raktam össze, hogy összejöjjek egy plázacicával (Még furább, hogy ő hajtott rám. De ha nem hiszed el, akkor nem kell elhinned, nem lényeg.) és boldogan meg is voltunk egy évig, utána meg saját szememmel nem néztem végig, ahogy pusztul és rohad szét a kapcsolatunk. Oké, ezt ki lehet bírni, másoknak a házasságuk ment szét és a nő vitte a fél házat meg a gyerekeket, semmi baj nem történt.

Később jobban megismertem egy informatikus ismerősömet, aki nagyon szépen nézett ki, gyönyörű hangja volt és kiderült, hogy a programozáson kívül egyező volt a gondolkodásunk, film-, zene-, számítógépesjáték ízlésünk. Nehéz elhinni ilyen érdeklődés után, de nem lány volt, HANEM IGAZI NŐ, nőies vonásai, öltözködése és viselkedése volt. Kedves volt velem, jól éreztük magunkat, sokszor találkoztunk csak mi ketten, félreérthető jeleket küldött nekem én pedig belészerelmesedtem. Legbelül viszont tudtam magamban, hogy "ő túl jó", valamint "nem szép dolog egyik kapcsolatból rögtön egy másikba ugrani" és így csalódás lesz a vége részemről. Aztán össze akartam jönni vele (biztos megint elszerencsétlenkedtem valamit), SZÓ SZERINT AZT MONDTA, hogy "Én mindenkivel ilyen kedves vagyok és már sok srác félreértette. Úgyhogy friendzone-olva vagy. Azért megígéred, hogy nem leszel szomorú, igaz?". Egy évvel később levélben írta nekem, hogy azért utasít vissza mindenkit, mert évek óta szerelmi bánatos egy nagyon régi ismerőse miatt, akivel barátok voltak, de soha nem jártak.

Aztán kész. Így kellett rájönnöm, hogy nekem a sorsom az, hogy egyedül legyek és még csak véletlenül se forduljon meg barátnő vagy család gondolata, hiszen

- Olyan nő, mint aki visszautasított, nem létezik több

- Ha mégis, akkor az új illető nem olyan, mint Ő, mert nincsenek meg a tökéletességei és hibái, ami neki megvoltak

- Egyáltalán nem létezik olyan, aki hasonló hozzám és jól ellennénk

- Már nem akarom azt a nőt, mert már nem lenne az igazi, de kialakult bennem egy ideál, amibe szerelmes vagyok. Míg a Disney-n felnőtt kislányok várják a "szőke hercegüket fehér lovon", én a "szőke informatikus nő hófehér bőrszínnel" táborba tartozok.

- Túlságosan szélsőséges és beszűkült érdeklődési köröm és furcsa viselkedésem van, ami elriasztja azokat az embereket, akik nem régi megértő ismerőseim. Szó szerint semmi más nem érdekel a programozáson, számítógépes játékokon, számítógépes játékok iparán és programozásán, gitáron, zeneszerkesztésen, metálzenekarokon és elgondolkodtató filmeken kívül és nincs motivációm, hogy kibővítsem érdeklődésemet.

- Nem létezik boldog párkapcsolat, mert pár ideig megvannak az emberek együtt, aztán nem tudnak újat mutatni és ráunnak egymásra

- Amikor más lányokat látok, akkor még ha szépek is, arra gondolok, hogy nem jönnének be nekem személyiségük miatt, nem tudja pótolni az ideálomat, valamint sokkal jobbat, férfiasabbat érdemelnek nálam

Összetörtem és már néhány éve tart a nyomorgás és nem látom a végét. Először dühös voltam, haragudtam magamra is és az illetőre is, aki visszautasított, de nem mutattam ki. Haragudtam magamra, mert bűntudatot éreztem, amiért kiszerettem előző barátnőmből. Utána szomorkodtam magamban, hogy ennek mi értelme volt, mit tanulhatok ebből, miért nem tudok továbblépni. Most már inkább csak ürességet érzek. Nem, nem vagyok depressziós. Aki piszlicsáré dolgok miatt rámondja magára, hogy depressziós, az az én szememben egy pö**, nem lehet dobálózni azzal a szóval, mert aki depressziós, az nem tudja magáról, hogy beteg, na meg az az érzés igazi fizikai fájdalomérzet. Úgyhogy nem, nincs ilyenem, nem szorulok szakember segítségére, aki havi fizetésem negyedéért teletömne cuccal, ami egy pici pillanatra feldobja agyamban lévő kémiai anyagtermelést, miközben leépíti az intelligenciámat.

Én már elfogadtam, hogy életképtelen vagyok, egy nagyra nőtt gyerek, aki soha nem fog felnőni. Mi számít egyáltalán felnőtté válásnak? Az nem elég, ha elköltözök albérletbe, lesz munka, önálló leszek, megtanulom beosztani pénzemet ha már csóró leszek és fizetni fogom a számláimat? Vagy pedig ki kell "nőnöm" a "gyerekes" dolgaimból, mert visszatartanak? Miben tartanak vissza? És helyettük mi lenne, egy befordult irodai droiddá válnék? Amikor szüleimnek mondtam, hogy nem akarok informatikai egyetemi mesterképzésre menni, elég az alapképzés mert csak találni akarok egy jelentéktelen munkát, ami mellett hobbiból a saját dolgaimmal akarok foglalkozni, akkor megkaptam tőlük, hogy

"Linux? Gitár? Játékok? Azok már a gyerekes dolgaid és már rég meg kellett volna szabadulnod tőlük".

Szomorúnak és sivárnak néz ki az életem külső szemlélők számára, én viszont próbálkozok a lehető legjobban elterelni a figyelmemet "mondvacsinált szerelmi bánatomról" és "kattogó evolúciós szoftveremről" azokkal a dolgokkal, amik érdekelnek. Tegnap például elolvastam Stanley Kubrick filmrendező önéletrajzát, most pedig az érdekel, hogy egy régi DOS-stílusú játékot programozzak hobbiból és gyakorlásból. Utána jöhetnek egyre jobbak és jobbak. Nem fogok családot alapítani és boldoggá tenni senkit, de nem akarom, hogy ne legyen célom és csak létezzek a semmibe. Le akarok tenni valamit az asztalra, ehhez pedig játékokat fogok programozni, amikről egy blogban írnék, hogy hogyan kell megcsinálni őket, milyen tudás kell hozzá, hogyan kell nekifogni őket tervezni és implementálni.

A kérdés viszont: "Kötelességnek számít gyereket vállalni, még akkor is, ha az illető férfi egy "nyomorék" és egyáltalán nem ért a nőkhöz?" Kinek kell gyereket vállalni? A cikkben lévő moszkvai születésű nőnek, akinek az a normális, hogy 90.000 forintos éhbérért gyereket nemzünk a nyomorba, mert szerinte aki egyedülálló, az önző? A másik kérdezőnek, akinek még az is normális lenne, ha érdekházasságok lennének azért, fellendüljön Magyarország népessége, míg mások meg épp azon nyavajognak, hogy a Föld túl fog népesedni és ezért emberírtásokat kell szervezni? A rokonaimnak, akik kérdezgetik, hogy "miért nincs barátnőd" és el kell terelnem a kérdést, hogy "mert a tanulás miatt nincs időm" vagy "mert majd el kell jönnie az időnek"? Nem. Vannak, akiknek muszáj egyedül lenniük, ám nekik más céljuk van.

Sajnálom, nem tűnt szimpatikusnak az írásom, de amikor ezeket olvasom, hogy

"És amint anyagilag képessé válnak a gyerekvállalásra, be akarják pótolni azt, ami a pénzhiány miatt korábban kimaradt és ezért saját magukkal vannak elfoglalva. Undorító."

"Nem értem a gyermektelen embereket. Azok mégis milyen felsőbb célt tűztek ki maguk elé? Mi az, ami motiválja őket egy bizonyos kor felett? Hogy a sok szesztől megdögöljenek májzsugorban?"

"Anyagi értelemben rendben lesztek, boldogok lesztek, már amennyire egy esztelen, gyermeki néptömeg képes rá. Legyetek gyermekek, akik csak a saját boldogságukkal törődnek. Ne nőjetek fel soha és még legyetek is büszkék rá."

akkor ne várja már senki, hogy vigyorogva gondoljam magamban, hogy "jéé, milyen igazad van, most szégyellnem kell magam és bűnhődnöm".

22/F