Miért érzem úgy hogy belefáradtam az életbe?

Én azt tanácsolom, hogy menj el a barátaiddal, még ha nincs is kedved! Én eddig csak úgy tudtam kikerülni az ilyen körforgásaimból, ha magamra erőszakoltam a kimozdulást, a légkörváltást. Ha nagyon-nagyon nincs kedvem kilépni az utcára, ma már 100%ra tudom, hogy úgy is az az egyetlen megoldás. Eddig mindig bevált, kiugrottam ebből a befásultság-körből. Az elején lehet hogy rossz érzés, meg baromira nincs kedved hozzá, meg elbújnál minden elől... De amikor már ott vagy és röhögcsélsz, és érzed a más légkört, akkor jössz rá, hogy milyen jó döntés volt, és csak ez az, ami kimozdít. Vagy ha nem is pont velük mész ki, kezdésnek, hangulatjavításnak menj ki csak úgy egyedül bármerre, nézelődni, sétálni a friss levegőn, már az is sokat segít. Aztán amikor hazaérsz, könnyebben indulsz el megint, és akkor már szívesebben mész bulizni is. Hidd el, jó lesz, csak legyen erőd megszakítani a körforgást! Én mindig úgy indulok el, hogy végülis miért ne, amennyi erővel itthon is lehetnél, annyi erővel bárhol máshol is. Fel a fejjel!:)

Amiket az első írt, én is hasznosnak találom, de van az embernek egy - szerintem - még a művészeti alkotásoknál is értékesebb "alkotása". Ez a kutya. (Igaz, itt az ember lényegében csak "társszerző", a farkas, mint kiindulási pont, már adott volt.) A kutya segít abban is, hogy kimozdulj, abban is, hogy új emberekkel ismerkedj meg, és abban is, hogy ne érezd magad nagyon magányosnak. Persze, ha nem szereted az állatokat, akkor elnézést a kommentemért. =) Ami engem illet, eddig talán egyetlen ember sem segített nekem annyit, mint az én öreg kiskutyám, aki mindig örül, ha vele vagyok.