Eljutottam a mélypontra, nincs erőm semmihez. Járt már valaki hasonló cipőben?

Egy szakítás miatt jutottam el idáig. Most ezt nem részletezném, mert igazából nem emiatt írok. Annyit fűznék hozzá a dologhoz, hogy egy számomra óriási értékkel bíró nőt vesztettem el a saját hibámból (ami akaratomon kívüli volt). Tényleg ritka az olyan manapság, mint Ő.

Ez már lassan fél éve történt, de azóta egyszerűen nem haladok egyről a kettőre. Nem telt még el úgy nap, hogy ne könnyeztem volna meg, hogy nincs már többé mellettem. Mindig a saját csendességemben tör rám, ami talán jobb is, mert nem akarom, hogy ezt mások is lássák. Szégyellem ezt, és azt is, hogy hibáztam.

Teljes reménytelenségben élek. Nem szól másról egy napom, hogy elmegyek dolgozni, hazajövök, és ülök a szobámban, mert egyszerűen semmihez nincs kedvem, sem erőm. Olvasgatni szoktam, hogy mégis hogyan csesztem el az egészet, és miért. Amikre már tudom is a választ, de egyszerűen ez már nem vígasztal, túl későn jöttem rá ezekre.

Eljutottam a mélypontra, mert egyszerűen nincs kivel megbeszélnem ezt az egészet. A szüleimmel sosem volt olyan a kapcsolatom, hogy az ilyen dolgokat meg tudjam velük beszélni, testvérem nincsen, barátok meg már nem nagyon vannak, mert mindenki elment dolgozni/tanulni a környékről. Az a kevés barátom, akik itt maradtak, tudnak az egészről, de velük sem veséztem ki az egészet, mert egyszerűen nem akarom ezekkel a terhükre lenni, pontosan tudom mekkora teher egy ilyen ember bárkinek is.

Nem volt sok kapcsolatom idáig, mert egy az, hogy nagyon igényes vagyok ezen a téren, a másik meg az, hogy én a nőkre nem tudok egy eszközként tekinteni, akiket csak kihasználok és eldobok. Eddig sem arról voltam híres, hogy hömpölygött bennem az önbizalom, és bármit meg mertem csinálni, de most már az a maradék is elszállt.

Amellett, hogy ez történt velem, még az is nagyon elszomorít, hogy az utóbbi 10 évben szinte sehová sem haladtam a jövőt illetően. Mindenkinek jó munkahely, egészséges jövőkép, család, én meg még mindig nem tudom, hogy mi is lenne igazán jó a számomra. Pedig sosem voltam egy hülyegyerek, jól tanultam, társaságban általában mindenkivel kijövök, és a humorérzékkel sincsenek gondok. Csak egyszerűen elszalasztottam az összes olyan esélyt, amivel vihettem volna valamire, ettől sokkal több volt bennem. Ezzel a szakítással ébredtem rá ezekre a dolgokra is. Emellett még a depresszió is gyötör.

Egyszóval kumma nehéz helyzetben vagyok. Tudom, hogy változtatni kell, tudom, hogy fel kell álnni, de egyszerűen nem megy, mert nincs hozzá elég erőm, akaratom. Nincs aki bíztasson, verje belém a lelket, és nincs akiért megérne még bármit is tenni.