Van még esélyem normális életre?

Hosszú lesz és zavaros, de ne olvassa el aki nem akarja.

Úgy érzem elérkeztem a lelki teherbírásom határára. Nem is vagyok már talán képes összeszedett mondatokat írni nem is tudom hol kezdjem.

Egy őrült családba sodort az élet, ahol olyan megrázó élmények értek hogy egyszerűen még ide se merem leírni, nem vagyok képes beszélni róla. De már egészen gyerekkoromban lelki betegségek tünetei jelentkeztek rajtam (pánikbetegség, depresszió, kényszerbetegségek), amire én csak utólag döbbentem akkor nem foghattam fel mi az. Az emberek pedig akiknek ez fel kellett volna tűnjön mit sem törődtek vele. Kezeletlenül maradt, és jó pár évvel később tizenéves koromban amikor épp álltak együtt az életemet befolyásoló tényezők akkor váratlanul tört a felszínre az egész, és azóta is csak jönnek és jönnek egyre mélyebbről gyerekkoromból hozott traumák hatásai elő. Már több mint 5 éve kezdődött és azóta is tart.

Még túl fiatal voltam hogy bármit kezdjek a helyzettel, de hamar fel kellett nőnöm hozzá és tényleg mindent megtettem hogy pozitív irányba tereljem a sorsom. Sikerült a traumák egy részét feldolgozni, de mindig jöttek újak mélyebbről a saját tüneteiket magukkal hozva. A pszichológus nem sok olyan dolgot tudott mondani ami ténylegesen előrébb vitt volna.

Minden eszközzel igyekszem helyreállítani a lelki egyensúlyom, felnőttem, kerestem munkát, elköltöztem, végig küzdöttem az egész nyomorult 5 évemet, de már elfáradtam. Nem érzem hogy javulna helyzetem csak másképp rossz. Próbálok erős lenni, de mindennek van határa. Nem megy már egyedül, de soha az eddigi életemben még nem volt senkim aki támogasson. Nem volt családom, barátnőm vagy igazi barátaim. Akik voltak azok mind óriási csalódást okoztak végül. De nehéz mély emberi kapcsolatokat kialakítani, mert valahogy a legtöbb ember annyira más világ a számomra. Más érdekel minket, mások a céljaink, mások vagyunk, hiába akarok én barátkozni. De ha még csak ezzel le lenne tudva a dolog. Ha legalább semlegesen tudnának hozzám állni. De állandóan csak a megalázást kapom, lenézést, megvetést mintha valami idegen lennék, holott nem érzem úgy hogy külön okot adnék erre. Persze ha közelebbről megismernek ezek az ismeretlen emberek jó viszonyt ki tudunk alakítani, de mindig rajtam marad ez a "bélyeg". És én ezt már egyre nehezebben viselem. Az egész életet egyre nehezebben viselem. Pihenésre lenne szükségem végre úgy érzem... De már arra sem vagyok képes. Most voltam egy rövidebb ideig szabadságon, de szörnyű volt. Egyedül töltöttem, magamban merengve, szótlanul. Nem bírtam lazítani, pihenni aludni. Állandóan csak a munka járt a fejemben, a kötelességek, a problémák, hogy mit kell még csinálni, hogy mindjárt vége a szabadidőnek és kezdődik elölről a stressz. Egy napot sem bírtam rendesen végig aludni, felkeltem fél óránként óránként. Halálosan álmosnak érzem magam de nem vagyok képes aludni már. Holnap újra munka, és úgy érzem beleroppanok.

Egyszerűen csak szükségem lenne valakire egy barátra vagy bárkire, aki felé végre kimutathatok emberi érzelmeket, és meg tudok beszélni vele dolgokat, az életemben először legalább egy emberre aki támogat. De ennyire nem ide való lennék, hogy már ez sem adatik meg az életben...? Mit tettem én hogy a sors így csap le rám... Én teszem előre a lépéseket, de a talaj alattam visszafelé mozog.

Nem leszek öngyilkos, csak nem tudod az emberi szervezet meddig viseli ezt. Ezt az évet túl kéne élnem az érettségiig. Csak kitart-e addig a testem azt nem tudom már, nem tudom hova vezet ez az egész, csak megyek. A szívemet érzem leginkább hogy kezdi megviselni. Fáj, szúr, hevesen dobog, gyorsan, kalapál. Lefogytam és kimerült már az egész testem, felemészti saját magát. Nehéz már lépni is egyedül.

Nem is tudom mit akarok kérdezni pontosan, talán csak jól esett leírni. De ha valaki valami jó szót tudna írni, valami tanácsot, vagy valamit ami lelket önt az emberbe azt, megköszönném.