Van esélyem még egy normális életre? A többi lenn.

Általános iskolában rendkívül jó képességű bár meglehetősen kötekedős gyerek voltam és elég nagy szarkavaró. Például nekiálltam kötekedni egy gyerekkel és természetesen később én jártam pórul. Volt hogy olyan dolgokat szóltam be másnak érzéketlenül hogy pl. amikor valakije meghalt hogy "Jaj, felfordult a nagymutter? Hát eléggé peches volt számára az a nap. Szerintem senki nem fogja hiányolni azt a vén boszorkát." A történteket otthon persze úgy adtam elő hogy én tűnjek ártatlannak, amit a szüleim el is hittek. (Meg néha letagadtam bizonyos dolgokat.) Másnapra sok esetben elértem hogy valamely szülőm az iskolában jelenjen meg azáltal hogy mondtam neki hogy jelenjen már meg és tegye már helyre ezt meg azt a gyereket. Mivel többször elferdítve adtam elő a dolgokat, elértem azt, hogy a szavahihetőségem és megbízhatóságom egyenlő lett a nullával a tanárok körében és az osztály körében is. Kb. úgy 3. vagy 4. osztály környékén totál kiközösítettek és reggelente fújongással vártak és mindig felborított paddal fogadtak. A nap folyamán többször amikor szünetről visszaértem a terembe kiforgatták a könyveimet a táskámból és a tanárnak azt mondták hogy én voltam csak rá akarom kenni az osztályra. Ezen stílusom hatására volt egy viszonylag hosszabb időszak amikor szinte minden nap kékre-zöldre összeverve mentem haza, mivel úton-útfélen megvertek, leköpdöstek az osztálytársak meg azok ismerősei (meg néha a szülei is). Emiatt édesanyám betegesen elkezdett félteni. Később már visszafogtam magam, viszonylag megbízhatónak tartottak, de a szavahihetőségem megkérdőjelezhető volt. Ekkortól már nem voltam egyáltalán kötekedő-szarkavaró, de az osztály magától is kiközösített és volt hogy úgy megaláztak olyan dolgokkal például, hogy a földön vonszoltak, meg csicskáztattak, ill. velem íratták le az összes házijukat, hogy heteken át sírógörccsel mentem haza. Egy nap ezeket a dolgokat átgondoltam egy tavaszi szünetben és szinte eszeveszett sírással a földre rogytam ahogy belegondoltam, hogy hogyan tudtam ennyit ártani más embereknek lelkileg. Nyilván nem kell mondanom hogy nem volt akkor se egy barátom se meg később se mikor már visszafogtam magam. Talán a sors iróniája lehet hogy 8. osztály szeptemberére meghalt az édesanyám. Édesampámnak meglehetősen bunkó természete volt úgyhogy nem volt egy élmény vele lakni egy fedél alatt. Középsuliban infó szakra jelentkeztem tovább, mivel akkortájt kezdtek elterjedni ezek az elektronikus-digitális dolgok ill. számítógépek. 4 éven át csak az informatikára koncentráltam, infóból, matekból szín jeles voltam, az összes többi tantárgyból épphogy kettes-hármas. Egyébként a középsuli alatt végig szinte csendes gyerek voltam. Az érettségim kb. ugyanolyan eredményű lett mint a 4 éves tanulmányom, nagynehezen bejutottam egy egyetemre, ahol ez a csendes visszahúzódottságom tovább folytatódott. Egyébként matematika-programozás szakon diplomáztam, majd később szereztem még egy diplomát fizikából is. Az egytemi évek alatt egy begyepesedett fanatikus szakbarbárt láttak bennem (meg egyébként a középsuliban is), akivel szinte a világon semmiről nem lehet beszélni a számítógépen kívül. Mivel nem vagyok ezek miatt túl kommunikatív, nem sikerült elhelyezkednem semmilyen normális munkahelyen. Most jelenleg ott tartok hogy egyetlen barátom sincsen, barátnőm és párkapcsolatom nem volt, közmunkáből és munkanélküli segélyből "tartom el magam". Édesapám kórházba került egy pár hete, a villanyt, vizet ki fogják kötni mivel lassan gyűlnek a be nem fizetett számlák. Már lassan ideje volna egy párkapcsolatot kialakítani, meg már ideje volna családot is alapítani, de erre az alaptermészetem miatt meg pénzhiány végett nincs esély meg nem hiszem hogy jó apa volnék. Meg így utólag visszagondolva azért jól elcsesztem az életem első "igazi" 12 évét.

Szóval innen hogyan tovább emberileg és anyagilag?

27/F