Egyedül érzem magam, és olyam gondolataim vannak, hogy rosszul vagyok tőle. Mi a teendő? (Kérlek olvasd végig)

17 éves budapesti srác vagyok. A szüleim elváltak, Anyummal, a barátjával, és annak fiával élek. Testvérem külföldön él. Van egy csomó haverom, de azok csak haverok. Komoly dolgokról lehetetlen beszélgetni velük, őket mindig meghallgatom, de ők nem veszik komolyan amit mondok. Próbálkoznak ugyan, de tényleg csak haverok. Van 2 igazi barátom is, az egyik messzebb lakik tőlem, régen napi szinten tartottuk a kapcsolatot, 3-4 havonta eljártunk egymáshoz, mindent meg tudtam vele beszélni. Ma már kb csak én keresem őt, ő szarik a fejemre, lett egy csomó haverja, csaja, azokkal van állandóan, ha alkalomadtán beszélünk és mondani akarok valami komolyabb hangvételű dolgot, úgy tesz mintha érdekelné, de közben mintha a falnak beszélnék. A másik barátommal ugyanez van. Szüleimet, tesómat imádom, segíteni akarnak, jófejek, aggódóak de nem érzem, hogy meg tudnának érteni.

Ráadásul rengeteg stressz, probléma zúdúl a nyakunkba, többek között anyagiak, másrészről meg a szüleim gyűlölik egymást, amit tudtomra is adnak, nem törődvén azzal, hogyez nekem milyen szarul esik. A sok stressztől kb másfél éve rászoktam a cigarettára, most pedig szeretném abbahagyni, mert gátol a sportolásban (úszom+minden nap edzek itthon).

Hazaérek, felmegyek a szobámba, fekszem az ágyon, és azon gondolkodom, mennyire szar, hogy senki nem ért meg, rosszul vagyok, a pánik kerülget a magánytól, és nincs kinek elmondani, ha meg ezzel megpróbálkozom, azt kapom, hogy miért sajnáltatom magam (ezt nem a szüleim mondják).

A másik dolog ami aggaszt, a halál. Sokat rajzolok, olvasok, sportolok, így ilyenkor megtisztul az elmém, és ilyenkor veszem észre mennyire csodálatos tud(na) lenni az élet. A naplemente, a városban járkáló emberek nyüzsgése, a csillagok az éj feketéllő egén, egyszerűen nyomaszt a gondolat, hogy ezt egyszer elveszítem, ráadásul NEM HASZNÁLOM ki. Nem igazán vannak már barátaim, nincs barátnőm, pedig azt is szeretnék, csak egymagam vagyok. Ráadásulnrégen gyenge voltam, úgyhogy állandóan cseszegettek, belém kötöttek, ami érzelmi nyomorékká, és agresszívvé tett. Mára már megerősödtem, magas is lettem, és állandóan azt keresem, hogy ki köt belém, agresszívan reagálok, közben belül segítőkész vagyok, és úgy igazán senkit sem tudnék bántani.

A szeretteimet is állandóan féltem, a szüleim erős dohányosok, nagymamám 74 éves, nagyapám 83, és folyton attól félek mi baj történhet, nem bírnám ki ha valaki meghalna, pedig bármikor bekövetkezhet, és már két nagyszülőm is elhunyt, így tudom mioyen emészthetetlen érzés ez.

Egy idegroncs lettem, aki ráadásul egyedül van. Valami tanács, valaki van hasonló helyzetben? Köszönöm, ha végigolvastad, sokat jelent nekem.:)

17F