Mit tegyek, ha a minden magam alá rombol?

egy emberi létet kitöltő szociális háló fon rácsai mögé, mégis arctalanul húzom magamból a szavakat végső elszörnyedésemben. míg mércéit vázolom jelenemnek rá kell jönnöm a semmi fertőző huzalaira. a viszonylatokra, amik nem képesek nyugodalmaz zugot találni magamban, a kontrasztok egymáson való visszavetülése; mért csak egy ellenpólus árnyékában működnek a pulzálások? minden-semmi, most mi is létezik a valóság valóján? nem kapok bizonyítékot sehonnan, hogy ez a kinti burokrengeteg ténylegesen létezni, ha üzemel, funkciói szakadásán léteznek közre vetett dimenziók is. ezek az álom emelvényei. honnan jönnek? hová tartanak? mért kell anyagtalanba szédülni, hogy az ember akaratoktól függetlenül szaladjon szabad tereken szétgurulva? megoldatlan fikció sorok, amik a válasz megkapásával is csupán csak az egomat duzzasztanák, ha nem lenne kérdés nem lenne ingerület ami mozgósítja a reakciókat. egyszer egy jellememtől független villanás moraja csapta hangját hallójárataimon: "mindent tudok, mert semmi sincs." lehetne ez a megoldás. az élet egy apró momentum az örvénylő feketékbe borulások előtt, amit halálnak minősítettek, de mi van, ha egy valóba ébredés, és az azelőtt leélt tudatosnak hitt volt egy kibogozhatatlan valódi homály? nem tudom. semmit sem tudok. mindent feltettem egy érzeti keringésre, ahol hiszem, hogy igazi, tiszta mód élem meg a dolgokat, de aztán a valóság belém szakad-ez lenne a valóság? mindig törekedni a jobbra? egy jobb jegyre, jobb végzettségre, jobb beosztásra, jobb férfira/nőre, jobb, és szebb és kényelmesebb és üresebb szerepekbe bújni az igazi elől? és mi lesz a most-tal, elvégre csak ez létezik. a többi része bizonytalan.

mégis ezt követeli a rendszer hatalma, kezdek összeroppanni, képzőművészeti tagozaton a teljesíthetetlenség tehetségtelenségből fakadóan, szüleim furcsállóból érdektelenbe fakult tekintete, mi már néma beszédtelenbe zokogott, tanulmányi eredményem éppen a kettes mérőhatárokon mozog. fogalmam sincs mit kezdhetnék ezzel a nyomorult életemmel, egykor színes pompában tündöklő ruháim boldogságából szétfoszlott szürkék maradtak és elhanyagoltság, festékék anyagainak érzetek által kevertje nem lehet elég egy új színpad formázásához? fogalmam sincs. és ez mind senkit sem érdekel, és nem is fog soha, tudom, csak úgy leírtam, magamnak az én személyes semmimet, magamba a mindennel karöltve összerándulva fájdalmas mégis semmibe fulladtba. és ha már a semmi rám omlott... nem értem, hogy mért mozgatják még ujjaim zsigerek zubbonyai. szeretnék még utoljára egyszer szelíd délutáni fények gomolygásán elfeküdni és igazi mosolyokkal ringatózni más felszínekre.

aztán befognám, és esküszöm

véget vetnék ennek a földi létnek.

vagy lehet nem is kellenek ezek a giccses, idilli dolgok.

elég csak pár gyógyszer, apró vágás, ennyire egyszerű lenne, még is, mi az ami...?

elnézést aki mégis ideakadni, nem tudom mit csinálok, sajnálom.

17/L.