Ti is szoktátok magányosnak elhagyatottnak érezni magatokat?

14 évesen mindenkin rajtra van a világfájdalom, nem kell túllihegni, majd elmúlik.

Nem mindenkinél múlik el. Én konkrétan 23 éves vagyok és a fenti problémával küzdök.

Én meg 24 vagyok és egész életemben egyedül voltam. Már nagyon nem bírom...

szerintem mindenkivel...velem is gyakran megesik, már egy pár éve (gondolom kamaszkor miatt :D). sokáig nem voltak barátaim, aztán mikor licibe kerültem, végre lettek. ekkor kiderült, hogy költözünk. egy évem volt még a barátaimmal. és persze, mikor máskor kellett volna beleszeressek egy srácba, hiába nem pasiztam és nem akartam semmit, mire szétnéztem, rájöttem, hogy kicsit beleszerettem, pedig csak baráti beszélgetésnek indult. fél éve elköltöztünk külföldre. eléggé depis lettem, anyum már pszichológushoz akart vinni :P még mindig nem sikerült beilleszkedni, és egészségügyi problémáim is vannak, eléggé tud fájni. mostanában is vannak hullámvölgyeim, de megpróbálom leküzdeni őket, nem akarom hagyni, hogy legyőzzön bármi is. alapjába véve rettenetesen pesszimista emberke vagyok, de megpróbálom mindenben meglátni a jót. persze, van, hogy nem sikerül, olyankor sírok egy sort s megpróbálok felállni, továbbmenni. a legrosszabb az, mikor az ember társaságban érzi elhagyatottnak magát :( de előbb-utóbb minden rendbe kell jöjjön :D mert mindig van valaki, aki szeret, s akiért érdemes továbblépni a rosszon, mert neki is fáj, ami neked. nekem szerencsém van, mert nagyon jófej apum van és van egy fiúbarátom, akinek bármit elmondhatok, akivel egyszer találkoztam életembe, mikor megismerkedtünk, de azóta is bármi van, vagy csak unatkozunk bármiről tudunk beszélni :)