Van itt valaki, aki elmagányosodott felnőtt korára, viszont sikerült kitörnie ebből?

Nekem egyik barátom se volt igazi barát, mindegyik csak érdekből volt velem. Őket gyerekkorból, vagy gimiből ismertem, de már nem beszélek velük, mert megelégeltem, hogy állandóan lehúztak mindennel, amivel csak tudtak, viszont ha nekem kellett segítség, akkor eltűnt az összes. Azt veszem észre, hogy a legtöbb ember a gyerekkori és gimis kapcsolataiból él felnőttként is, de nekem ilyenek nem maradtak. Egyetemen, melóhelyeken pedig nem találtam olyan embereket, akikkel barátok lehetnénk, mert 1. teljesen más volt az érdeklődési körünk és a személyiségünk, 2. csak egyszer találkoztam velük pl diákmunka alkalmából, utána soha az életben nem láttam őket, 3. Huszonévesen már mindenkinek meg van a saját élete, a párkapcsolata, a kialakult baráti köre, a munkája, a hobbija stb (legalábbis már akinek) és ebbe egy új ember már nem fér bele. Ennyi idősen már mindenkinek a családalapításon jár az esze, nem azon, hogy barátokat szerezzen. De nekem szükségem van barátokra, mert úgy érzem, hogy egészségtelen, ha csak a párom az egyetlen épkézláb emberi kapcsolatom és csak vele vagyok 0-24-ig. Valamiért nem találkozok olyan emberekkel, akik a barátaim akarnának lenni. Most pl az egyetemen sajnos jóval idősebbek nálam a csoporttársaim, ott is már mindenki összebarátkozott mindenkivel, csak én nem találtam senkit, mert egyszerűen nem jövök ki ott senkivel, úgy érzem, senki se kíváncsi rám. Pl ha odamegyek hozzájuk beszélgetni, vagy látom, hogy nem figyelnek rám, vagy leráznak és ezt már nagyon unom. Ezelőtt szakmát tanultam, ott is hasonló volt a helyzet, bár ott mivel korombeliekkel voltam, ezért jobban éreztem magam, de még ott se sikerült barátságot kialakítani, mert egy darab embert nem volt ott, akivel bármi közös is lenne bennünk. Pedig próbáltam emberekkel ismerkedni, de nem sikerült, mert senki se érezte jól magát velem. Nem értem, mi történt, régen simán ment a barátkozás, gimiben pl rengeteg emberrel voltam baráti viszonyban, sose voltam egyedül, mindig be voltam táblázva, annyi programom volt...viszont amióta leérettségiztem, valami nagyon elromlott. És még csak azt se lehet mondani, hogy túl csendes vagyok, mert nem vagyok az. Könnyen megy az ismerkedés, szeretek beszélgetni, mindig van valami témám, sosincs csend mellettem, mert az alaptermészetem ilyen... és persze nyitott is vagyok az emberekre. Nem számít, hogy idős, fiatal, alacsony, magas, rosszul, vagy jól néz ki, akkor is szívesen beszélgetek vele és kíváncsi vagyok rá. De valamiért mégsem sikerül sehol se barátokat szereznem és ez nagyon fáj, mert sokat vagyok egyedül és ez így nekem nagyon nem jó. Most nem akarok belemenni és részletezni azt a vergődést, amit itthon minden nap átélek, hogy nincs hova mennem, mert nincs kivel és barmi magányos vagyok. Alig van barátom és mindig vért izzadva imádkozok, hogy legyenek fent facen, vagy érjenek rá...csak az a baj, hogy ugyanúgy, mint másoknak, nekik is meg van a saját életük, a saját baráti körük, csak én lebegek itt egyedül az ürességben. Például ma is szeretnék elmenni valahová, mert úgy érzem, az őrület szélén állok, de annyira, hogy a tanulásra se tudok odafigyelni, de nem tudom, hogy rá fog e érni az az egy barát, aki a közelemben lakik, mert nem ér rá ő se mindig, hisz megvan a saját élete. Nem tudom, mit rontottam el, miért nem találkozok olyan emberekkel, akik hasonlóak lennének hozzám, csak olyanokkal, akik a szöges ellentéteim...úgy érzem, egyáltalán nincs szerencsém emberi kapcsolatokban. Minden másban van, csak ebben nincs, pedig szükségem van az emberekre és nemcsak ismerősi szinten.

Bocs a regényért. Örülök, ha egyáltalán lesz kedve valakinek végigolvasni, nemhogy még válaszolni is. Amúgy jár még valaki ilyen cipőben? 24

(Aki csak arra kíváncsi, hogy fiú vagyok e, vagy lány, az inkább ne is írjon)