Ti is rettegtetek már a magánytól?

Hosszú tudom, úgyhogy nagyon megköszönöm aki végigolvassa és ír pár bátorító szót.

Direkt a rettegés szót használtam és nem a félelmet. Valamilyen szinten mindenki fél a magánytól, de ez már sokkal komolyabb.

A lényeg, hogy volt egy kapcsolatom(az első komoly) nem tartott 1 évig se, viszont mivel ez volt az első hosszabb nekem ez nagyon komoly volt. Már több mint fél éve vége lett és túlléptem az egész történeten. A baj csak az hogy minden barátom lehámozódott a kapcsolat alatt mivel nemtudtam még hogyan kezelni és nagyon szerelmes voltam.

Nem elég, hogy szétmentünk, és utána rájöttem elveszítettem mindenki mást is aki számított, de levelező tagozaton kellett folytatnom az utolsó gimnáziumi évemet(itt tartunk most).

Próbáltam összekaparni a régi életemet de rá kellett jönnöm, hogy mindennek ami eddig volt vége, nem folytathatom úgy az életet ahogy azelőtt(nem is voltam hajlandó tanulni céljaim sem voltak, teljesen széjjel voltam, és hasonlók), és újra kell kezdenem az életet.

Ezt a folyamatot elkezdtem azzal, hogy nekiálltam komolyan tanulni(ami jól is megy tényleg csak akarni kellett), és kitűztem egyenlőre azt a célt, hogy főiskolára megyek, jól haladok, de ennél tovább nem jutottam.

Kézzel lábbal kaparok, hogy újra felépítsem az életem de ez egy sokkal nagyobb feladat mint valaha is gondoltam.

Siker társasági élet terén nincs, de ennyi idő alatt ez nem nagy dolog csak egyszerűen egy barátom sincs akivel beszélgethetnék erről, akire támaszkodhatok, és nem utolsó sorban, akinek ha valami komolyabb gondja van majd arra gondol, hogy velem megoldja.

Na ez az ami igazán megrémiszt. A családommal jóban vagyok de velük nem lehetne ezt megbeszélni. Ezért írtam ki nektek mert köztetek vannak olyan emberek akiket a jószándék hajt, és ha mást nem is csak egy mondattal ad egy kis lökést az egészhez, sokszor válaszoltam én is ilyen szándékkal itt.

Arra meg még rá sem tértünk, hogy amíg nem hozom rendbe/építem fel az életem nincs sok esélyem arra, hogy egy barátinál komolyabb kapcsolatot is kialakítsak, persze véletlenekről és szerencséről mindíg beszélhetünk de nem számolhatunk velük.

Ha esetleg az jött le valakinek, hogy sajnáltatom magam mint oly sokan itt , nem sajnáltatom magam, sajnálatra a legkevésbé sincsen szükségem, de valahogy fel kellett festenem nektek a helyzetet.

A pláne az egészben az, hogy habár kicsit szeleburdi, de talpraesett és erős embernek tartom magam akit nem kell félteni, és aki egyedül is feltalálja magát és nincs szüksége segítségre kimászik bármiből, és persze hogy én már egy felnőtt vagyok..........

Most jöttem rá mennyire nem vagyok felnőtt, ha ezt az egészet végig csinálom akkor majd lehet már felnőtt leszek.. Mindenesetre azt hiszem megtaláltam a határomat.. Ezt így ebben a formában egyedül nem tudom megcsinálni és bármennyire is tiltakoztam ellene mindig is, de el kell ismernem, hogy az ember társas lény..

Az sem szolgáltat sok motivációt, hogy jön a karácsony és nincs senki akivel elmehetnék a belvárosba karácsonyi vásározni, sem ilyen kis személyes jelentésű ajándékok, sőt lassan egész Budapest felveszi az ünnepi köntösét, mindenki ajándékokkal szaladgál azt se tudja hol áll a feje. Nekem meg a karácsony mindig sokat jelentett mert ezt a hangulatot nagyon szeretem, de most csak megnehezíti az egész feladatomat mert csak arra erősít rá, hogy még egyedül vagyok(egyenlőre!!).

Szóval ez a helyzet mindezt 20 évesen.. Traumaként ért, és habár leírtam már de elismétlem mégegyszer tényleg nem sajnáltatni jöttem ide magam, nem egy reményét vesztett, összetört lélek vagyok, aki abban leli örömét, hogy itt néhányan majd megsajnálják és akkor húú meg ha. Optimista próbálok lenni és küzdök azért, és kész vagyok mindent megtenni, hogy újra talpra tudjak állni. Tehát azért írtam ki ide, hogy mindenki lássa, mert ezt ki akartam beszélni magamból, csak ugye nincs barátom akivel ezt megtehetném, és olyan emberekre van szükségem, még akkor is ha csak egy választ írnak akik nem az alapján ítélkeznek, hogy milyen voltam eddig, vagyis függetlenül. Nameg azért is mert reménykedek, hogy van itt olyan aki már járt az én cipőmben(hogy újra kellett kezdenie az életét), és tud mondani pár hasznos dolgot, támpontot. Illetve nyitott vagyok minden javaslatra amivel úgygondoljátok, hogy hozzátesztek valamit a dologhoz :)

Úgytűnhet kicsit eltértünk az eredeti kérdéstől pedig nem. Pár napja kezdődtek ezek a paranoiáim, hogy egyedül maradok. Kicsit olyan érzés mintha pont két szék közé ültem volna és mindenki más megtalálta a helyét, persze tudom, hogy én is meg fogom találni a 'székem' de nemtudom kimagyarázni magamból ezt a rettegést.. Most először érzem az életemben hogy úgy istenigazából megrémültem.

Nade nem írok tovább mert a végén senki nem olvassa el(^.^) inkább mindenkinek mégegyszer köszönöm, hogy végigolvasta, pláne ha normális választ adott.

Ami pedig a trollokat illeti... nehogymár én legyek az a paraszt aki elrontja a szórakozásotokat, max nevetünk egyet(de akkor tegyetek ki magatokért) :D