Én így érzem jól magam. A társadalom mércéje alapján ez abnormális lenne?

Kezdjük ott, hogy nem szeretem az embereket (a családtagjaim kivételével). Nem szeretek idegen emberekkel találkozni, szociális szorongási zavarom van. Életem során egyetlen egyszer sem tudtam megtalálni a közös hangot az emberekkel, mert én túlságosan más vagyok. Nos, megitélésem szerint inkább ők túl egyformák, primitívek. A közösségeket is mindig kerültem, a csürhe effektus nem az én asztalom. Ki nem állhattam az óvodát, iskolát, főleg, mikor csoportokban kellett dolgozni.

Sok ember előtt nem szeretek megnyilvánulni, glosszofóbiás vagyok.

Fiatalabb koromban - de még most is - jóval fiatalabbnak néztem ki, mint a korosztályom. A kamaszkor is kimaradt nálam annakidején, már kissebb koromban is "felnőttesen" viselkedtem. Komoly érdelkődési köreimre és kinézetemre való tekintettel kilógtam a tizenévesek sorából.

Párkapcsolatok: nos, ez is egy hiányzó fejezet. Az én szótáramban ugyanos nem létezik olyan, hogy szerelem, férj, gyerek. Szerelmet még soha nem éreztem, és nem is vágyakozom rá. Számomra a szerelem egy értelmetlen ámítás, amolyan "mese habbal" kategória. Gyereket sem akarok, nincs bennem anyai ösztön.

Az állatokért viszont élek-halok mióta az eszemet tudom. Úgy érzem ők tudnak igazán megérteni, értük érdemes élni. Tiszta, őszinte lények, nem úgy mint mi, képmutató emberek.

Először is minden elismerésem és köszönetem annak, aki ezt most végigolvasta. Másodszor jönnének a kérdések: Velem van a baj, hogy ennyire más vagyok? Úgy érzem, mintha nem idevaló volnék... Más is érez/érzett már hasonlót vagy csak én lennék ilyen különc?

Az értelmes válaszokat megköszönöm, nagyon sokat segítenének!

Aki úgy gondolja üzenetet is küldhet.