Van itt olyan szélsőségesen kifelé forduló személy, aki teljesen besokallt a magánytól?

Volt egy magányos időszakom, amikor elegem lett az emberekből, mert sokan elárultak. Ez alatt az idő alatt alig mozdultam ki, végül teljesen magányos és elszigetelt lettem. Egy ideig viszonylag elviseltem, lefoglaltam magam, viszont kb másfél év után nem bírtam tovább. Eddig azt mondtam, hogy inkább leszek egyedül, mint egy rossz baráttal, viszont ez mára megváltozott, felrúgtam az elveimet, mert úgy érzem, a magány sokkal nagyobb ellenségem, mint az emberek. Létszükségét érzem annak, hogy valakivel tartsam a kapcsolatot, akár jó, akár rossz ember, akár bánt, akár szeret. Még egy veszekedés is üdítően tud hatni, hogyha egész nap nem beszéltem senkivel. Ha bánt valaki, az sem ér fel azzal a kínnal, amit akkor kellett elviselnem, amikor teljesen egyedül voltam. Olyan volt az, mintha folyamatosan szomjaznék. Nagyon elcseszett vagyok? Más is van így? Néhány emberen meglepődök, mennyire jól viselik ezt az állapotot. Hogy nem őrülnek bele?

Ja és eddigi életem során akkor voltam a leginkább boldog, amikor tele voltam programokkal és csak aludni jártam haza. Akkor jól esett egy-két napot otthon lenni bezárva. De másfél év egy kicsit sok volt.