Jó ötlet elszökni otthonról?

Köszönöm a válaszokat.

Nos először is, nem szöktem el, otthon maradtam és fogok is. Történt egy - két dolog és beláttam, hogy lehetne ez még rosszabb, különösképpen ha elszöknék. Másodszor ami az okot illeti. Megpróbálom elmagyarázni.

Az ok, amiért 4 fal közt vagyok, az az, hogy meg akartam ölni két iskolatársam. Persze ez nem csak úgy jött egyik napról a másikra, az, hogy ide eljutottam egy nagyon hosszú, több éves folyamat eredménye. Minden még óvodás koromban kezdődött. A szüleim szinte minden nap veszekedtek és x időre faképnél hagyták egymást, ami tudatalatt bennem normalizálódott, vagyis annyira hozzászoktam, hogy ebben leltem örömöm. Már nagyon fiatal koromban a veszekedések, a mások szenvedése okozott számomra örömöt, büszkeségét, önbizalmat és gyakran előfordult, hogy szándékosan kerestem, vagy próbáltam létrehozni ilyen helyzeteket. A családi dinamika nem csak nárcisztikus és antiszociális jegyekkel bővítette a személyiségem, hanem azzal is, hogy minden emberi kapcsolatra egy potenciális veszélyforrásként tekintettem. Óvodás és kisiskolás koromban ok nélkül kerestem megállás nélkül alkalmat arra, hogy megszabaduljak a barátaimtól, de ennek az okát én sem tudtam. Azt éreztem, nem vagyok biztonságban, mivel ők ezt az érzetem fenyegetik. Ez természetesen később nagyon nagy hatással lett a személyiségemre és nem voltam képes egészséges emberi kapcsolatokat kialakítani. Ezeknek hiánya mindig is nagy részét képezte életemnek, magyarán a szociális szükségleteim nem kerültek kielégülésre, ami rendkívül erős féltékenységhez, szeretet - és figyelem hiányhoz, illetve kontrollvágyhoz vezetett. Emellett folyton attól féltem, hogy majd magamra hagynak, amitől szó szerint paranoiás lettem. Még a "rendkívüli erős" kifejezés sem elég arra, hogy kifejezzem, ezek mennyire képesek irányítani engem. Nem akarok panaszkodni, de később rengeteg trauma ért, amit eleinte állatok kínzásában és meggyilkolásában vezettem le, majd fantáziákban, amelyek segítettek ahhoz, hogy megbarátkozzak az erőszakkal és az agresszivitással. Most lesz lassan egy éve, hogy életembe talán először lettem igazán szerelmes. Ezzel nem tudtam mit kezdeni, jó érzés volt, de féltem tőle és egy idő után inkább teherré vált. Nem is maga a szerelem volt teher, hanem azok az érzések, amelyeket ez kiváltott. Leírhatatlanul féltékeny voltam rá, pedig számomra csak egy idegen volt. Ha bárkivel láttam beszélgetni, de tényleg bárkivel, akkor az nagyon intenzív haragot váltott ki belőlem. Azt éreztem, hogy nem szeret engem és hogy nem tudom őt irányítani. Számomra egy idealizált kapcsolat úgy néz ki, hogy ő csak nekem él, én vagyok az életének az értelme. Én vagyok a domináns, ő pedig az alávetett, aki bármit megtesz, amire megkérem, 100%-ban engedelmeskedik nekem. Nem hagy el, örökre velem marad, mert én vagyok neki az egyetlen. Azt, mint tény, hogy ő egy öntudattal és szabad akarattal rendelkező lény, nem voltam hajlandó elfogadni és bár hónapokba telt, de egyszer csak eljutottam arra a pontra, hogy megölöm őt. Őt is és a barátnőjét is, akire szintén ugyanúgy tekintettem. Legelőször a gondolat még valamikor tavasszal fogalmazódott meg bennem, de akkor még nem volt szándékomban megtenni. Idővel szembe találtam magam olyan személyekkel a múltból, akik hozzám hasonló dolgokat éreztek és gondoltak, azzal a különbséggel, hogy ők meg is tették azt, amire vágytak. Ez egy indíték volt bennem nagyjából ősz tájékán és onnan süllyedtem egyre mélyebbre. Amikor felfogtam, hogy gond van, akkor küldtem egy levelet a pszichiáteremnek, majd nem sokkal ezután jött el az abszolút mélypont (október vége), amikor elveszítettem magam felett a teljes kontrollt és kényszert éreztem arra, hogy megtegyem. Viszont mivel a pszichiáterem tudomást szerzett a dolgokról, egy rövid kivizsgálás után ideiglenesen a "szobámba zárt". Talán azon a levél megírásán múlt minden, az én jövőm és mások élete is.

A szüleim nem ismernek szerencsére minden részletet, szóval ezek hiányában úgy gondolják, hogy minden, ami történik túlkapás. Nem tudják, hogy a helyzetem milyen szinten van, úgyhogy meg vannak róla győződve, hogy nem vagyok közveszélyes.

Ami az állatok iránti szeretetet illeti, ez bennem is meg van, de csak kutyák és macskák iránt. Őket sose lennék képes bántani, képes vagyok őszintén szeretni őket és mindent megadni nekik, amire szükségük van, de ez valahogy ha emberekről, vagy más állatokról van szó, hiányzik belőlem. De egyébként nem, nem éreztem semmit, amikor állatokat gyilkoltam. Nem éreztem velük együtt semennyire. Belegondolni bele gondoltam, hogy mit teszek velük, min mennek keresztül miattam, de ez nem váltott ki belőlem semmi negatívat, nem éreztem azt, hogy mégse kéne megtennem.

Egyébként a féltékenység és a mások feletti kontroll iránti vágyam nem csak akkor jelent meg, amikor szerelmet éreztem. Csupán akkor volt a legerősebb. Ez mindig megtörténik, amikor látok valakit, aki nincs egyedül. Lehet ő férfi, nő, fiú, lány, de természetesen lányok és nők iránt a legerősebb. Vagyis abszolút mindenkit irányítani akarok és ezzel nem tudok mit kezdeni, mégha akarnék sem. Anyum mesélte, hogy utólag bevillantak neki olyan emlékek, amikor óvodás koromban kint játszottam a játszótéren és nem hagytam, hogy mások csúszdázzanak, mert kisajátítottan azt magamnak. Mindig neki (anyumnak) panaszkodtam, hogy mások nem játszanak velem, csak másokkal és ez néha vezetett erőszakhoz (lökdösődtem, vagy valakinek szándékosan ártottam). Talán ez velem született, nem tudom.

A következményekkel tisztában voltam, részletesen át is gondoltam minden lehetséges végkimenetelt. Ráadásul ezt egy iskolai füzetem hátuljába tettem, mindig az egyik óra közepén. Azon az órán távol ültem mindenkitől, hogy senki se lássa, mit írok. Szóval tudtam, hogyha megteszem, akkor majd mi fog történni, de egyrészt ez nem taszított el az ötlettől, másrészt pedig szentül meg voltam (és még most is meg vagyok) győződve arról, hogy nem fognak elkapni. Ha most lennék ugyanebben a helyzetben, már biztosan jobban átgondolnám, hogy megérné-e az egész jövőmet feláldozni csupán pár órányi örömért, élvezetért, hatalomért. Akkor még úgymond nem volt semmi veszteni valóm, most viszont már van.