Hogyan kezeljem a magányomat?

Az mentális állapotom nem a legjobb már évek óta, 23 éves vagyok jelenleg és teljesen egyedül vagyok. Na már nem a szó szoros értelmében, mert a család az létezik, gondoskodnak rólam amennyire tudnak, nem mellesleg normális családom van, annak ellenére hogy történtek "dolgok" korábban. Visszatérve, úgy értem nem isznak, kultúráltak, és sosem kellett velük szégyenkezni. De én mégis egyedül vagyok (egyedül élek), mert nincsenek barátaim, ismerőseim. Mindenki telibe tesz rám, mintha nem is léteznék. Sosem jön hívás, üzenet, jelölés, semmi. Egy ideig ezt elviseltem, de mostmár úgy érzem nagyon leromlott emiatt a mentális egészségem, kiüresedettnek, elkeseredettnek érzem magam. Már csak az alvás ami jó, amikor nem vagyok tudatomnál. Egyre jobban utálok otthon lenni, feszengek, szét vet az unalom és a magánnyal kapcsolatos gondolatok. Érdekelni már nem is igazán érdekel semmi az életben, minden csak egy nyűg lett, a reménytelen hajsza az idővel, a nehéz munkanapok, az egész elhagyatottságom, a céltalan életem. Szóval úgy érzem összecsapott minden a fejem fölött. Egyre jobban kerülöm azt a pár embert is aki érdeklődik felém az életben, mert úgy érzem nem tudok már odafigyelni a dolgokra, minden untat egyszerűen, csak menekülök a csöndbe és a nyugalomba de sajnos

már ez sem nyújt békességet, mert jönnek a gondolatok a fejembe. Olyan mintha már minden öröm szikra kiveszett volna belőlem, nem tudom érezni, nincs semmi beleélésem, vágyam semmi iránt. Tényleg csak ürességet érzek és fájdalmat. Nyilvánvalóan súlyos depressziós vagyok ez tény, persze nem az ágyban fekvős zokogó fajta. Lehet egy enyhe bipoláris zavarom is van, de ez nem biztos. De tartós magányom és a céltalan életem úgy érzem szép lassan teljesen meg fog ölni belülről, és esélyt sem látok hogy ebből hogyan jussak ki.